Őrület – esti mese nektek

Elmondok egy esetet, szolgáljon tanulságul gyermekeim!
Ment egy fiú, körülbelül annyi idős mint ti most, s reggel… ment… reggel… ment… nos… (Nagyapa!)
… Ja, bocs! Már megint elaludtam. Szóval ment, és meglátta a metrót. Vagyis nem a metrót, hanem egy kedves arcot rajta, akivel mindig együtt utazott már rég. Nem ismerte ugyan, de szinte már minden mozdulatát előre tudta, tikon még szerelmes is volt talán egy kicsit.
Szóval ahogyan meglátta… nem, inkább fülig szerelmes volt belé… ahogy meglátta azonnal elkezdett rohanni. Futott, hogy elérje a metrót, s hogy egy-két megállót vele tölthessen, hiszen azt is tudta, hogy a Forgácsmalom utcáig utazik a lány.
Rohant, rohant, s közben csak a lány lila kabátját és szép arcát látta, bár sok ember eltakarta.
Futott, futott mindenkinek és mindennek nekimenve.
A pattogatott kukoricás után a fánkárus következett, majd a könyvárus és a „Krisna téged hív” aktivista. Majd nekiszaladt az üvegajtónak, amely már nem volt annyira udvarias, hogy hasra is essék a hős szerelmes előtt, hát bizony a szerelem minden ajtót megnyit, csak az üvegest nem.
Hát bizony a szerelmes fiú elvesztette a fejét, igen. Ugyanis az üvegtábla épp a fejét, vagyis a nyaka alatt három és fél centivel vágta el a testét, így a feje legurult a földre, aztán ki a peronra. Utolsó leheletével még ránézett a lányra, aki olyan ronda volt, hogy az…
A lány jegeset sikoltott, a fej szintén.
Utolsó gondolatai ezek voltak: Nahát, ez nem az a lány volt!
Nahát, gyerekek már el is aludtatok. Jó éjszakát gyerekek! (ezt már suttogva mondta!)