Pattanás

Nemrég (vagyis nem most, csak mostanában) utaztam a villamoson. Na, most nem csak úgy utazgattam a villamoson ide-oda, mert ugye annak semmi értelme sincsen, hanem határozott céllal szálltam fel a sárga járműre (amely mellesleg cseh import), tehát utaztam.
Óbudáról tartottam pest felé…
És akkor a – Szentlélek tér megállónál – felszállt egy férfi. Persze első látásra semmi különleges nem volt a férfiban, és még csak nem is tetszett, ráadásul a célpontjaim kizárólag hölgyek.
Felszállt, és megfordult, hogy meg tudjon kapaszkodni.
Ebben a pillanatban történt. Ekkor került szemem látószögébe a szörnyűség, figyeltem fel a rettenetes valamire, vetettem pillantást arra a pontra amelyet az emberek egyszerűen csak úgy hívnak: pattanás.
A férfi nyakán akkora pattanás vigyorgott, hogy valószínűleg nem csak nekem támadt kedvem kinyomni azt. Ott volt, és beleröhögött a pofámba. Még a nyelvét is kinyújtotta a kis (kicsi? mint egy ház) ördög. Valószínűleg attól volt olyan boldog, hogy tudta, a férfi soha nem fogja észrevenni őt. Ott élősködhet mindaddig, amíg fölébe nem nő az embernek, és uralma alá nem hajtja az egész világot.
Ezek a gondolatok akkor még nem ötlöttek fel bennem. Csak azt tudtam, az a nyomorult pattanás irritál. Mindig is utáltam, amikor valaki másnak a háta mögött öltögeti a nyelvét, annak a másiknak a biztonságos árnyékában.
Tudtam, lesz, ami lesz, cselekednem kell! Ha nem teszem, én fogok beleőrülni. Ez utóbbi pedig vadul közeledett (mármint az őrület), az Árpád híd megálló pedig még messze van. Tisztában voltam vele: nem bírom ki odáig.
Gyorsan cselekedtem.
Kinyomtam a pattanást.
Még hallottam, hogy a villamos közössége felsóhajt, megkönnyebbül, aztán amikor három héttel később a felépülést követően újra iskolába keveredtem, azt mondtam, hogy beteg voltam, lázam volt.