A kis újságáruslány

A kis újságáruslány minden reggel ott állt, és rikkantott a Deák téri aluljáróban, hogy megkeresse a kenyérre valót. Nem nagyon érdekelte, mit kiabál, s hogy mit árul; bár nem tudta elképzelni mi érdekes lehet egy véres gyilkosságban vagy egy családi pofonban, de hát mindegy: ő csak egy kis újságáruslány volt. Nem érdekelte a világ, az álhírek, a pletykák. Ő csak kiabált, nem is figyelve mit mond: „Kettős gyilkosság a metrón”; „Halál a balta alatt” vagy valami ehhez hasonlót.
Ám kezdte észrevenni, hogy az embereket semmi sem érdekli nagyon, hogy ő miről ordibál, de hát ez sem nagyon érdekelte, mert hiszen ő (mint tudjuk) csak egy újságáruslány volt.
Egyszer azonban egy furcsa hírre akadt, miközben keresgélt az ordítanivalók között: „Megkéselték az újságost a Deákon, a tettes sírva vallott.” Nahát, mondja magában, ez ordítanivaló baromság, hát ordította. És hát mit ad Isten (vagy Jehova?) egy embernek ez nem tetszett, és kését a lányba vágta, csak úgy, ahogy azt az újságokban tanítják: lezseren és pókerarccal.
Két hét múlva került ki a kórházból, s addigra már el is fogták a tettest, aki bevallotta bűnét. A lányt dicsfény árasztotta el: Őróla ÍRTAK AZ ÚJSÁGOK! – milyen nagy szó volt ez Kispesten (mert ott lakott), ahol minden ház egyforma szürke és kocka. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy senkiből egyszerre valakivé, egy sajnált és óvott lénnyé, sőt NŐvé lépett elő!
Az újságok megírták kikerülését a kórházból, s exkluzív interjút is csináltak vele, egyszóval népszerű volt. A lány minden nap várta, hogy mit írnak róla, mit kiabáljon, s azokat általában még át is írta, ki is egészítette, hogy mindent tudjanak róla a Deák téri aluljáróban: „Kiengedtek a kórházból!”, „Kártérítést kérek a gyilkostól”.
Ám az újságok is gépek valahol, és a gépek is csak emberek (amelyet már tényleg nehéz elhinni), ami biztos, hogy elfelejtették a kis sztárt, a „nemzet rikkancsát”, „csalogányát”, s nem írtak róla többet.
A hírek helyére visszakerültek az olyan fontos dolgok, mint a molotov-koktéllal gyilkoló szadista” vagy a „mészáros anyagyilkos”, amelyekkel fontosságban nem vetekedhetett hősünk, de azért sajnálta, bár, ő ezt most sem érette, mint eddig mindig, de hiszen mindegy is, hiszen ő csak egy kis újságáruslány.
De azért sajnálta. Vagyis nem is sajnálatot, inkább undort érzet előző és jövőbeni munkájával kapcsolatban. Úgy érezte: ha nem tesz valamit, akkor beszippantja valami, amit ő megint csak nem ért, és nem ismer.
És minthogy mást nem tehetett, felült a mozgólépcsőre, kiment a metró elé, és levetette magát a sínek közé. Bár az elektromossággal nem volt egészen tisztában, de azt tudta (az újságokból ugye), hogy az a biztos út.
Az újságok megírták az esetet.