Gondolataimból riadok fel, amikor a busz nagyot fékezve megállt a megállóban. Kíváncsian nézek körül – mert, hát az emberek is így szokták. Egy öregasszony tántorog fel remegő lábbal a két lépcsőfokon, és fáradtan ugrik le az egyik üres helyre. A következő artista, aki figyelemfelkeltő mutatvánnyal (két apró ugrással) jut fel a buszra, egy fiatalember, aki aktatáskáját előre dobva lefoglalja az utolsó üres széket is. A felszállók sorát egy jó húsban lévő fiatalasszony zárja, aki kisgyermekét mellén szorongatva, a leülés vágyát a szemében hordozva lépett fel a járműre.
A jármű elindult, és én nem tudtam visszamerülni mélyen szántó gondolataim közé, mert jóneveltségem (?) szörnyen hasogatta a fejemet kis kézi baltájával, hogy ugyan engedjem már át a helyemet annak a szegény asszonynak , aki azzal az édes, aranyos kisgyermekével még mindig üres ülések után vadászott.
Na, oké. Felállok. Az asszony vékonyka kis hangján megköszöni kedvességemet, és helyet foglal azon a helyen, ahol néhány perccel ezelőtt még ültem kényelemben, és bámultam kifelé az ablakon.
A gyereknek, aki az ölébe ültetett, valami nem igazán tetszett, mert keserves sírásba kezdett. Az asszonyt azonban ez egyáltalán nem zavarta. Nyugodtan elővette a kecses kis szemüvegét – amely nem igazán segített arcának szépítésében – és egy könnyed mozdulattal olvasni kezdett. A gyerek pedig bőgött.
Olyan aranyos így, csak kicsit idegesít. Szeretem a gyerekeket, csak ne bőgne már ez itt. Elhallgathatna egy kicsit. Csak egy kicsit. Nem kell, hogy örökké csendben maradjon, csak most. Egy kicsit. Sírjon nyugodtan, de ne most. Sírjon, mert joga van hozzá, csak most hallgasson egy kicsit. Csak egy kicsit.
És az asszony? Az csak olvas. Le nem veszi szemét az olcsó kéjszerelmes regényecskéről, és vadul nyeli a csöpögő cukros betűket. A gyerek pedig ott bőg az ölében, és a nő csak olvas.
Tényleg aranyos ez a kisgyerek, de most már kussolhatna. Nem értem én ezt a nőt. Most már igazán rászólhatna arra kisördögre, hiszen már úgy ordít, hogy kiköpi tüdejének utolsó darabjait is.
Na, most már fogd be a pofád, te rühes gyermek! Ha nem kussolsz el most rögtön, kihúzom a nyelvedet és nyakad köré tekerem. Hát nem érted? Most már igazán lejárhatna a lemez. Az a hülye anyád is leragaszthatná már azt az óriási fogatlan pofádat.
Én tényleg szeretem a gyerekeket, de már több a soknál. Nincs valakinél egészen véletlenül egy pisztoly? Rendben, ha nincs, hát nincs. Legalább egy nyomorult kést adjatok! Kiskanál? Még műanyagból készült sincs? Ez már őrület.
Kussolj már te dög!
Megfojtom!
Ne! Ne! Eresszenek! Hagyjanak békén! Tudom én, hogy kell felvenni egy inget. Eresszenek! Hova visznek maguk? Segítség! …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése