Harc a legbelső érzések ellen, avagy a diák a tanár ellen

A tanár újra felszólította a diákot.
- Nem készültem! – kezdte az ártatlan gyermek.
- Ez egy egyes, fiam. Ülj le!
- De, kérem, én… - folytatta, de a tanár beléfojtotta a szót.
- Csönd legyen, mert adok még egy egyest, és kiküldöm igazolatlan órával.

A tanuló arca felismerhetetlenül eltorzult, vörös lett, és összeszorított foggal visszaült a helyére. Észrevétlenül benyúlt a táskájába, és egy vadonatúj gyönyörű piros színű rottringceruzát húzott elő.
Szemében gyilkoló láng lobbant, és tekintete a tanárra szegeződött. Ezt a tanár is észrevette, és félve nézett a diákra. A gyermek szíve hevesen kezdett verni, és olyan erővel szorította a rottringceruzát, hogy verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. Nagyon-nagyon szerette volna megtenni, de a tanár rémült tekintete eszébe juttatott valamit, ami talán megállíthatja végzetes tettét.
- Mi van, ha összevérzi az a szemét a szép új rottringomat? – kérdezte magától.
Azonban azt is be kell vallani, megsajnálta egy kicsit. Mert mi van, ha nem hal meg? Életben marad szegény, és egész életét tolókocsiban kell leélnie. Kár egy tolókocsit így elpazarolni, miközben a szegény négerek éheznek Afrikában.
Így aztán lerakta a rottringceruzát, a tanár pedig megkönnyebbült.
Ez azonban csak rossz álom maradt.
A diák föleszmélt gondolatai elmerüléséből, és kihúzta a tollat a tanár fejéből: - Még szerencse, hogy nálam volt a régi jó tollam.