Tavaszi ásás

Szép lassan, óvatosan kiemelte a földből az ásójával. Vigyáznia kellett nehogy visszaessen oda ahonnan kibányászta, mert akkor aztán vége. Nem azért szenvedett eddig, hogy most elmásszon.
Azért érdekes állat ez a pajor… de kártékony! Csizmájának kemény talpával rátaposott az ásó lapjára, és így a leendő cserebogár már nem lett leendő, hanem gusztustalan belsőit mutatta az ég felé.
Már kora reggel óta ásta a földet. Tavasz volt, és mivel ősszel nem jutott rá idő, most volt kénytelen megforgatni ezt a barna földet.
Madarak szálltak el a feje felett.
Lassan haladt az öreg. Koros férfi volt, vastag bajusszal az orra alatt, amelyet –ha megpihent – jól megpödört, és köpött egyet. Itt lakott a közelben. A telek pontosan annak a dombnak az egyik oldalán volt, amelynek a túloldalán a Város feküdt. Ő ott lakott, a városban.
Madarak szálltak el a feje felett.
Lenyomta az ásót a földbe, és nyögött egyet. A dereka fájt. Megforgatta a földet, és visszadobta. Újra lenyomta az ásót, és újra nyögött egyet. Szintén a dereka fájt. Így ment ez egész nap. Ásott és fájt a dereka. Nem baj – gondolta. Be kellett fejeznie ezt a munkát, holnap már más dolga lesz.
Madarak szálltak el a feje felett.
Közeledett a dél. Lassan itt lesz az ebédidő. Már éhes volt, és nagyon-nagyon vágyott egy kis pulykahúsra. Szépen kirántva és fokhagymával bekenve… De még hátra volt egy jó nagy darab föld, amit ebédig fel kellett ásnia. Belegyorsított. Sűrűbben nyomta az ásót, és sűrűbben nyögött. Eltaposott újabb két férget, örömét lelte benne.
Bombázók szálltak el a feje felett.
Légi bemutató –gondolta. – Mindig itt szoktak repkedni.
Lenyomta az ásót, de nyögését furcsa durranások nyomták el. Mintha robbanások lettek volna. Ez kizökkentette a férfit a ritmusból. Félre értés ne essék, nem a robbanáson lepődött meg, hanem, hogy nem hallotta saját nyögését. Ezért nyögött egyet csak úgy bele a nagy levegőbe, de az újabb furcsa hangok nyomták el. Mintha megint robbantak volna valamik, és utánuk mintha összedűltek volna valamik. Néhány sikolyt is hallott, és furcsa berregést, meg szirénát. Dühös volt, hogy mindez elnyomja az ő nyögését. Aztán füstöt látott. Ez gusztustalan – rémlett fel benne. – Tűzrakási tilalom van. Hogy milyen emberek vannak.
Végül csend lett. Még sokáig fülelt és várt, hátha az egész újra elkezdődik, de a táj csendben maradt.
Felsóhajtott és köpött egyet, persze csak miután megpödörte a bajszát. Nyögött egyet – csak úgy minden fizikai indok nélkül – és folytatta az ásást. Igencsak sietnie kellett, mert már sötétedett, és még jó nagy adag földterület hátra volt a napi tervből, vagyis hogy az egész telek fel legyen túrva.
Madarak szálltak el feje felett.
Estére befejezte. Nehezen és dupla annyi munkával, de befejezte. Gyönyörű volt így a kert. Büszke volt magára. A déli incidensen ugyan még mindig mérgelődött egy kicsit, de tudta, hogy mire hazaér, elfelejti az egészet.
Madarak szálltak el feje felett.
Helyére rakta az ásót, és hazaindult. Megmászta a dombot, és legyalogolt a városba. Másnap megmetszette a fákat. Semmi nem tűnt fel neki.