A világ és a boldogság

Már dél körül járt, amikor kilépett a kapun. A nap aranylóa ragyogott, ahogy az júniusban szokás, és a fiú fürdőzött a napfényben. Úgy tűnt most látja először, és a boldogság kiült az arcára.
Vége van! –gondolta – Végre vége, és most enyém a világ.
Hát igen, vége volt. Vége.
Jaj, bocsánat, ha nem mondtam volna, az úr most érettségizett le, és most annak örül, hogy… (de ezt majd inkább ő mondja el)
Enyém a világ, a nap, az ég, a virágok, minden. Minden rám vár, értem él, rám figyel –gondolta megint, s szinte már annyira el volt telve magával, hogy nem is figyelt magára, hogy hol jár, és hogy tényleg mindenki őt figyeli. (Önök nem figyelnének fel Budapesten egy önökkel szembe jövő emberre, aki valamely látható indok nélkül boldog??!)
Szóval ott tartottam, hogy nem figyelt senkire és semmire, és túláradó boldogság vette körül. Szörnyű! Láthatóan nem úgy viselkedett, mint a többiek: járása furcsa lett, lazább, felszabadultabb, és minden embernek akivel találkozott (nem fogják kitalálni; ezért elmondom) köszönt, méghozzá nem is akárhogyan. Volt, akinek csak simán jónapot, másoknak hellót, de volt, akinek integetett csupán. (Felhívomn az olvasó figyelmét, hogy az iménti rangsorolás még tudományos értekezés alatt áll, hogy ki az, aki megérdemel egy jó napot és ki az, akinek csak egy integetés jár.)
A megilletődött emberek hirtelen nem tudták mit is tegyenek, egyesek még hosszan bámulták míg ment tovább, mások egy egyszerű „részeg” vagy „hülye fasz” szópárokkal elintézték a történést. Ám a fiú erre nem figyelt, nem jutottak el hozzá a megszokott külvilági zajok-zörejek, csak az új, az érdekes érdekelte. Fürdőzött a napfényben, és úgy érezték ez az egész jó ő érte van.
A villamos csilingelő dudáját sem halootta, amikor a sinek közé lépett, és a csattanást sem, amikor elütötte. Ott feküdt a földön, és testéből ömlött a vér. A vért és a villamost ő is látta már (hiszen mikor látott ezelőtt véres villamost, ugye?) és úgy gondolta, ez is mind ő érte volt, és ez a varázslatos nap így még csodálatosabb lett azálta, hogy a villamosvezető (akit épp az imént vett észre) volt olyan aranyos és drága, hogy elütötte, és így olyan élményt adott neki, amelyre élete végéig emlékezni fog… (ez így is történt!)

A másnapi szennylapok első oldalon tálalták az ügyet: A gyilkos történelemtanár; vagy mondjuk így: A véress tollú tanár orgyilkosa. A cikkből ugyan kivehető volt némi valóság, mondván a dolog ott kezdődött, hogy az Újpesti Műszaki Szakközépiskola diákja megbukván a történelem érettségin egyenesen a villamos elé vetette magát, és még a villamos előtt feküdve is egy nevet emlegetett (amely egyesek szerint az tanító történelem tanárnő neve, mások szerint pedig egy jóhírű live-show táncosnő művészneve lenne.) De a cikk egy szót sem szól a fiú mosolygó arcáról…