A nagy kapás

Az öreg ember kapálgatott a kertjében csak úgy szombatestiesen, no meg közben figyelte a szép naplementét, mert ellátott odáig.
Szép kertje volt, tele sok virággal, meg mindenféle húsevő növénnyel, amelyekre ő büszke is volt. Vagyis inkább csak egyre, a legnagyobbra: minden délben meg is etette szépen és rendesen egy csirkével. Múltkor, amikor elfelejtette a csirkét, majdnem a szomszédot ette meg. Azóta tudja az öreg: csak a csirke a jó.
No, de csirke ide vagy oda, este volt, és az öreg úgy gondolta, ez az este is olyan lesz majd, mint „azok” az esték, egy kis romantika a gránátvetővel, aztán ha lemegy a nap, és nem tud kapálni, majd nézi kicsit a tévét.
De az este másképpen alakult: Állt az öreg kapával a kertbe, s nézte azt a rohadt naplementét, mikor megszólalt a sziréna, vagy ahogy az öreg emlegette: „az a kibaszott sziréna”.
A szirénáról tudni kell, ha szól, akkor szól. Nincs olyan, hogy még összepakol vagy valami. Ha menni kell, hát, menni kell, és az öreg ment.
Kinyitotta a pincéje vastag ajtaját, bement, és becsukta maga után, csak úgy, mint amikor valaki atomtámadás elől menekül, aztán zamek.
Az öreg pár óráig eltengődött a finom babkonzerveken és más ínyencségeken, egyszóval jó dolga volt.
Aztán, mikor már minden sugárfertőzött patkányt is felfalt, kinyitotta a pinceajtót.
Nagy káromkodásba is kezdett ott helyben az öreg, hiszen kedvenc szomszédevő virágja, hát, finoman szólva is elpusztult, no meg aztán a kert tele volt mindenféle furcsa állattal meg növénnyel. Az öreg nagyon elkeseredett, de aztán, meglátva a földön kedvenc kapáját, kicsit felvidult. Első vidám tettével odasuhintott egyet egy háromlábú csirkének, amitől aztán úgy helyreállt a biológia egyensúlya, hogy öröm volt nézni. Ezután fölkelt, kapálgatott egy kicsikét, aztán ment minden a maga útján… (mint máskor, amikor a gránátvetővel játszadozott)