A hómunkások unalmas élete

A rendkívüli hómunkások javában lapátolták a havat a dermesztő hideg éjszakában. Egy rohadt girhes kóbormacska azonban megzavarta őket a nyugodt munkában.
- Miaú!
- Pfúj! Néd, Pista! Ott a büdös kandúr – mondta az egyik.
- Cic-cic – hívta a másik.
A macska pedig odament, de ez lett a veszte. A hólapát kegyetlenül lesújtott és csak egy nagy piros paca árulkodott arról, hogy valaha élőlény állt a hóban.
- Na, most már dolgozhatunk tovább!
Mindannyian iszonyú tempóban kezdtek lapátolni.
Ha egy átlag járókelő arra járt, biztosan nem értette volna meg, mire ez az eszméletlen munkakedv. Ráadásul a munkaterület egy végeláthatatlan sík hómező. Miért lapátolják a havat ezek a barmok?
Az egyik hómunkás hirtelen felkiáltott:
- Találtam valami keményet! Ez az olajfaág lesz!
Két-három nap múlva már látszott az egész Szabadságszobor és a Gellért-hegy teteje. A munkások azonban tovább dolgoztak rendületlenül. Milyen lelkiismeretesen ásták ki a város a hótakaró alól ezek az emberek… Igazi magyar hazafiak! Csak ástak és lapátoltak. Hirtelen azonban vége szakadt a nagy munkának, és a hómunkások hangos éljenzésbe fogtak.
- Éljen-éljen! Megtaláltuk a kocsmaajtót!
Aztán mindannyian berohantak, és jól bebasztak, és magasról szartak a városra. Rohadjon szét a hó alatt.