A világ és a boldogság, no meg a realitások

Kilépett az ajtón. Vége – gondolta, vége. Bevégeztetett. Szerencsésen túléltem az érettségit. Na, mi van, mi van emberek? Nem látjátok: Én vagyok! Leérettségiztem!
Helló, maga. Igen, maga. Miért nem köszön, mint nem mosolyog, mert én, tudja, boldog vagyok.
Kopj le, hülye hippi! – szól neki a pofa aktatáskájából.
Mi ez, mi van az emberekkel? – gondolta magában – merthogy eddig mindig vele érzett mindenki, no persze eddig sosem volt boldog, csak olyan átlagos, és olyankor körülötte mindenki olyan átlagos volt, de karácsonykor és a születésnapján is, meg máskor is, még mindenki boldog volt vele együtt. Mi történt az emberekkel? – kérdezte ismét, de már lehet, hogy ezt hangosan, mert a szembe jövő úr megszólalt:
Semmi – és csak ment tovább. Szintén átlagosan.
Miért lesz minden ilyen bonyolult? Vagy talán minden eddig is egyszerű volt, csak én tartottam bonyolultnak, és most az egyszerűt is bonyolultnak látom a bonyolult egyszerűségéhez képest… áh, ez túl bonyolult. És amint így gondolkodott a villamos csilingelő, sikoltó fékezéssel megállt, és a kiugró vezető egy, a sínek között küszködő fiút ócsárolt.
Ez hát a megoldás – gondolta magában, nézve a vérző fiút – a világot különlegessé tenni, így!? De ha a világ ezáltal különleges lesz, és mindenki velem érezne, akkor nincs már értelme meghalni, inkább élni. De akkor el kell fogadni ezt az egészet? – s mintha kezdett volna az, az érzése lenni, hogy ezt is hangosan mondta, annál inkább, mert a szembe jövő ember válaszolt neki, megállt, és megint elgondolkodott, de most már hangosan: Nem, inkább valami köztes megoldást választok. S máris azon törte a fejét, mit tegyen, hogy mindenki rá figyeljen, de örökké, és mindenki boldog legyen vele.
Talán, ha visszamennék és megölném a tanárokat az segítene. Az összes évfolyam boldog lenne. De engem meg lecsuknának… ez sem jó, talán ha politikus lennék vagy sportoló, de ezek olyan unalmasak, vagy ha leszbikus, csak mert azok állítólag együtt éreznek, de hát nő sem vagyok.
Vagy akár fölmászhatnék a szabadsághíd tetejére és onnan szólhatnék az emberekhez, akik a tiszteletemre színem előtt megjelennek, aztán daruval emelnének le a tűzoltók, és mindenki tapsolna ha mondjuk az áremeléseket vagy a kormányt szidnám, s még az újságokba is belekerülnék, no meg a diliházba.
A fenébe ez sem jó, na és mi lenne, ha író lennék, és humoros történetekkel szórakoztatnák mindenkit a könyveimben, és talán még a friderikusz-showba is bekerülhetnék, meg minden. Csak az lenne a baj, hogy nem sokat keresnék, és sok hülye entellektüel barmot kéne hallgatnom egész nap. Na, és mi lenne, ha pornográf számítógépprogramokat írnék iskolás gyerekeknek, mert én is sok ilyent néztem. A gyerekek szeretnek ezekkel, a szüleik meg megtiltanák, ettől még jobban szeretnék és ők még jobban tiltanák és már megint minden olyan bonyolult.
És közben, ahogy ott állt és így gondolkodott, beesteledett.
A fiút a villamos elől már rég elszállították, és a vért is föltakarították, nyoma sem volt.
Egy biztos – gondolt megint valamit – most hazamegyek és elégetem a némettankönyveimet, meg a puskáimat, meg a többit is, aztán majd meglátjuk hogyan tovább…
Gyertek el ti is! Aztán majd meglátjuk…