A sapka

Az ember szótlanul állt a focipálya közepén. A sapkája piros színű volt. A madarak csiripeltek a fákon.
A focista pont akkor kezdett el futni, amikor az ember feje félrebillent, és a porba hullott, de a sapka a fején maradt. A madarak csiripeltek a fákon.
A focista akkorát rúgott a fejbe, hogy az messzire repült az Óperenciás tengeren is túlra. A sapka azonban még mindig a fejen maradt. A madarak csiripeltek a fákon.
Japánban ért földet, de a sapka rajta maradt. A madarak csiripeltek a fákon.
Az újságárus kiáltozott: Itt a Hing-Yo legújabb száma. Fönt, rajta a dátum: 1945. augusztus 6. Aztán nem kiáltozott, mert az atomrobbanás szétszaggatta. A fejet elrepítette a lökéshullám. A sapka azonban stabilan rajta maradt. A madarak csiripeltek a fákon.
Három napig repült, aztán leesett Nagaszakiban. Azonban a sapka nem esett le róla. A madarak csiripeltek a fákon.
Persze nem sokáig csiripeltek, mert az atomrobbanás lesöpörte őket a fákról és villanyvezetékekről. Utána megsültek, és a helyieknek a következő évekre nem volt gondjuk az ételszerzéssel.
A fejet szétszaggatta a robbanás, de a sapka rajta maradt. A madarak csiripeltek a fákon.
Nem tudott leesni a szerencsétlen, mert tűzőgéppel volt felerősítve az ember fejére.

Az üveg

Egy ember – ki e műben majd hőssé emelkedik – ment az utcán, mint akárki más. Látszott rajta, hogy teljesen ugyanolyan, mint a többi ember az utcán, vagy talán pont az nem látszott, hogy különbözne. A nagy hasonlóságra való törekvés közepette emberünk nem figyelt a szemben, a lába előtt elterülő útra, s így érthető volt, hogy az első útjába eső dologba bumm!- orra bukott.
Áldotta is a nagy szerencséjét emberünk, hogy ő mégsem olyan, mint bárki ezen az utcán, hiszen senki nem esett el itt, pláne nem úgy, ahogyan azt ő csinálta. És ez így is volt igaz, hiszen ez az üveg, amiben elesett kiemelte őt ebből az utcánjárásba szokott világból, és átrepítette egy új, egy még most épülő világba. Szemén látszott, hogy nagy tetteket vihet mostan véghez, és csakugyan: Felkapta az üveget, és rohant vele otthonába, hogy kitegye valahol – talán a polcra ezt a szent üveget, amelyet talán az istenek vagy az UFOk, de talán az üvegvisszaváltó teherautó felejtett hősünk útjában.
A képlet egyszerű: megy az ürge;bamm, orra esik; és ettől az egész élete megváltozik;majd boldogan él tovább az üveggel.
Szép ugye? Hát persze, hogy szép. Ám ez nem a valóság lenne, ha ez így volna, igaz?
Hát, majdnem így történt: Emberünk boldogan élt tovább, ám néha ugye voltak neki „rossz napjai”, amikor egyetlen vigasza az üveg volt. Csak ült, és NÉZETT! No, meg fantáziált, hogy mi lehet benne. Hiszen ez csoda üveg, és úgy valaminek benne kell lennie, vagy az üvegnek kell valamiben lennie, vagy ezt az egészet már ő sem érti teljesen.
Először valamilyen palackpostára gondolt, mondjuk Isten így kér tőle segítséget, vagy egy csodatündér elvarázsolt topánkájának aranyfonatos, bársonyszabású csatjának drágakőberakása rejtőzik benne, gondolta. De ki sose nyitotta az üveget.
Ám voltak neki „piszok rossz évei” is. Egy ilyen év vége felé történt, hogy hősünk odacsúszott szeretett üvegéhez, hogy menedéket leljen, ám az eltaszítva őt magától hirtelen feltárta titkos tartalmát: a SEMMIT!
Lesújtó volt emberünkre nézve ez a felfedezés, annyira, hogy rögtön golyót is röpített a fejébe.
Az emberek – miután megtalálták holttestét – azt gondolták, bizonyára megőrült.
És igazuk is volt.

Egy értelmetlen történet

A tanár, mint a vadalma, úgy vigyorgott a tábla előtt. Igen, ott feküdt vérben ázva, torka fültől-fülig felvágva. A diákok persze már nem voltak ott. Ők már rég elhagyták a termet. Odakint a mezőn égették a tankönyveket, és nagyon boldogok voltak. Volt ott szó mindenről: „Jól elbaszták a felújított Csillagok háborúját. Milyen kicsi lett már Jabba.” vagy „A nők arra valók, hogy jól meghágja őket az ember.” vagy, hogy „Há’ basszus az a basszus olyan basszus volt, hogy az már basszus, ja basszus.” Szóval ilyesmikről esett szó, meg hasonlóakról.
Már éppen nagyon bemelegedtek a tüzelésbe, amikor feltűnt a réten a Megváltó. Igen, ő volt az, aki a metrón vagy a lakótelep tízedik emeletéről hirdette az igét, ő volt, aki a pincékben osztogatta az orosz típusú gépfegyvereket és egyéb típusú rakétavetőket, harckocsikat és búvárnaszádokat. Odament a fiúkhoz, és így szólt: „Egy kis anyagot kértek, fiúk?”
Aztán továbbment, és a fiúk hazalebegtek könnyedén. Lelkük megtisztult a társadalom minden mocskától, s az új élet büszke szellemében tényleg új életet kezdtek.

Az elájulás művészete

- Jó napot, kedves nézőink. Ma egy olyan emberrel ismerkedünk meg, aki rendszeresen végzi az elájulást. Köszönjük körünkben: Róbertet.
- Helló!
- Mondja, Róbert, mikor ájult el először?
- Először ötéves koromban az óvodában ájultam el. A többiek megmutatták és nekem nagyon megtetszett.
- És tényleg bármikor, bárhol el tud ájulni?
- Igen.
- Egy nap hányszor szokott elájulni?
- Ünnepnapokon egyszer, egésznap reggeltől estig. Hétköznapokon felkelés után háromszor-négyszer, aztán délben és vacsora előtte kétszer.
- Hűha! Ez nem semmi. Maga már hobbiszerűen űzi ezt.
- Ez nem hobbi! Ez már művészet.
- Bemutatna nekünk egy elájulást?
- Persze. Mindjárt előkészülök.
- És milyen gyorsan tud elájulni?
- Régebben negyedóráig is eltartott, de most már 3-4 másodperc alatt elájulok.
- Elárulná, hogy csinálja?
- Igen! Régebben Technokol Rapidot használtam, de mostanában tömény acetont. Úgy beállítja az agyamat, hogy egy hónapig azt sem tudom, hogy vagyok utána.
- De hát, maga nem magától ájul el.
- Persze, hogy nem! (Előveszi a zacskót és szívni kezdi)
- Adjon nekem is! (és elveszi a riporter a zacskót) Hú de jó! Forog a világ! Szipózzunk! Szipózzunk!
(Aztán minden elsötétedik!)

A világ és a boldogság, no meg a realitások

Kilépett az ajtón. Vége – gondolta, vége. Bevégeztetett. Szerencsésen túléltem az érettségit. Na, mi van, mi van emberek? Nem látjátok: Én vagyok! Leérettségiztem!
Helló, maga. Igen, maga. Miért nem köszön, mint nem mosolyog, mert én, tudja, boldog vagyok.
Kopj le, hülye hippi! – szól neki a pofa aktatáskájából.
Mi ez, mi van az emberekkel? – gondolta magában – merthogy eddig mindig vele érzett mindenki, no persze eddig sosem volt boldog, csak olyan átlagos, és olyankor körülötte mindenki olyan átlagos volt, de karácsonykor és a születésnapján is, meg máskor is, még mindenki boldog volt vele együtt. Mi történt az emberekkel? – kérdezte ismét, de már lehet, hogy ezt hangosan, mert a szembe jövő úr megszólalt:
Semmi – és csak ment tovább. Szintén átlagosan.
Miért lesz minden ilyen bonyolult? Vagy talán minden eddig is egyszerű volt, csak én tartottam bonyolultnak, és most az egyszerűt is bonyolultnak látom a bonyolult egyszerűségéhez képest… áh, ez túl bonyolult. És amint így gondolkodott a villamos csilingelő, sikoltó fékezéssel megállt, és a kiugró vezető egy, a sínek között küszködő fiút ócsárolt.
Ez hát a megoldás – gondolta magában, nézve a vérző fiút – a világot különlegessé tenni, így!? De ha a világ ezáltal különleges lesz, és mindenki velem érezne, akkor nincs már értelme meghalni, inkább élni. De akkor el kell fogadni ezt az egészet? – s mintha kezdett volna az, az érzése lenni, hogy ezt is hangosan mondta, annál inkább, mert a szembe jövő ember válaszolt neki, megállt, és megint elgondolkodott, de most már hangosan: Nem, inkább valami köztes megoldást választok. S máris azon törte a fejét, mit tegyen, hogy mindenki rá figyeljen, de örökké, és mindenki boldog legyen vele.
Talán, ha visszamennék és megölném a tanárokat az segítene. Az összes évfolyam boldog lenne. De engem meg lecsuknának… ez sem jó, talán ha politikus lennék vagy sportoló, de ezek olyan unalmasak, vagy ha leszbikus, csak mert azok állítólag együtt éreznek, de hát nő sem vagyok.
Vagy akár fölmászhatnék a szabadsághíd tetejére és onnan szólhatnék az emberekhez, akik a tiszteletemre színem előtt megjelennek, aztán daruval emelnének le a tűzoltók, és mindenki tapsolna ha mondjuk az áremeléseket vagy a kormányt szidnám, s még az újságokba is belekerülnék, no meg a diliházba.
A fenébe ez sem jó, na és mi lenne, ha író lennék, és humoros történetekkel szórakoztatnák mindenkit a könyveimben, és talán még a friderikusz-showba is bekerülhetnék, meg minden. Csak az lenne a baj, hogy nem sokat keresnék, és sok hülye entellektüel barmot kéne hallgatnom egész nap. Na, és mi lenne, ha pornográf számítógépprogramokat írnék iskolás gyerekeknek, mert én is sok ilyent néztem. A gyerekek szeretnek ezekkel, a szüleik meg megtiltanák, ettől még jobban szeretnék és ők még jobban tiltanák és már megint minden olyan bonyolult.
És közben, ahogy ott állt és így gondolkodott, beesteledett.
A fiút a villamos elől már rég elszállították, és a vért is föltakarították, nyoma sem volt.
Egy biztos – gondolt megint valamit – most hazamegyek és elégetem a némettankönyveimet, meg a puskáimat, meg a többit is, aztán majd meglátjuk hogyan tovább…
Gyertek el ti is! Aztán majd meglátjuk…

Mese a három testvérről

Élt valahol három testvér. Éjjel nappal vért izzadva dolgoztak azon, hogy újabb és újabb remek torzszüleményeket hozzanak a világra.
Nem messze tőlük azonban gonosz sátáni szélsőbaloldali erők szövetkeztek ellenük egy kulcscsörgető fikarc mitugrász és egy 180 cm-es pipázó vadállat képében. Így tárgyaltak az éj leple alatt:
- Képzeld, az egyik megnöveszti a haját! Mit képzel magáról?
- Az még semmi, de a másik itt lakik a közelben. Sőt, a harmadiknak meg fülbevalója van!
- A rohadékok! Megszívatjuk őket. Sárba tiporjuk az emberi jogaikat.
- A fülbevalóst a saját kezemmel intézem el.
- Tudod mit? Hallottam valami ismeretlen szót a tévében. CENZÚRA.
- Tényleg jó neve van, bár nem tudom mit jelenthet! CENZÚRA-CENZÚRA!
- Én sem tudom mi az, de elég alkotmányellenesen és törvényellenesen hangzik. Csináljuk meg ellenük!
- Jól van! Csináljuk! Majd meglátják ki az erősebb.
És meg is csinálták, miután a lexikonban utánanéztek a szó jelentésének.
Másnap holtan találták őket egy elhagyott sötét sikátorban. Talán utcai rablók végeztek velük. Ki tudja?

Étteremben

(Egy férfi lép be az étterembe, és leül az egyik asztalhoz. Jön a pincér)
Pincér: Mit óhajt?
Vendég: Vacsorázni szeretnék.
P: Azt sejtettem. Nem tudom miért, de aki 7:00 után jön be az ajtón, az mind vacsorázni akar. Milyen italt hozhatok?
V: Először is kérnék valamilyen italt. Mit ajánl letörtség ellen?
P: 7:30-as Budapest-Győr Szuperexpreszt.
v: Inkább hozza az étlapot.
P: hogy mit óhajt, uram?
V: Az étlapot.
P: Ja, uram, azzal nem szolgálhatok. Csak vasúti menetrendet hozhatok ki önnek.
V: De ez egy étterem, vagy nem?
P: Ez, kérem, a legjobb étterem a környéken, de itt csak menetrenddel szolgálhatok.
V: Na jó, hozza ki!
(A pincér elmegy, majd visszajön)
V: Lássuk csak! Mi ez a 8:40-es Nyugati Pu.-Vác személyvonat?
P: Óh! Kérem azt nem ajánlom. Az már múlt heti hús.
V: A múlt héten csütörtökön történt vonatszerencsétlenségre gondol?
P: Igen. De, ha engem kérdez, én inkább 6:25-ös Budapest-Bécs Intercity-t választanám.
V: Miért, az miből áll?
P: Kifolyt szemgolyó mártásban két szelet tüdő, melyek egy kicsit átvéresedtek mikor a vonatkocsi egyik fémdarabja átfúródott rajtuk, de biztosíthatom önt, hogy ez adja az étel igazi pikantériáját. Az egészhez pedig körítésként a közelben tartózkodott burgonyát cipelő nénit tálaljuk.
V: Hát, nem is tudom… Talán valami édességet fogyasztanék.
P: A 9:00-ás Kismaros-Királyrét kisvasútat ajánlanám.
V: Köszönöm, inkább nem kérnék semmit. Ez egy szörnyen gusztustalan étterem. Önök vasúti balesetek áldozatait tálalják fel.
P: Biztosíthatom, hogy a hozzátartozók beleegyeztek a dologba.
V: Akkor is elmegyek!
P: De… Várjon! Tudok hozni busz, vagy egy kis utánajárással repülőgép menetrendet is!
V: Hozza! A repülőgépet kérném!
(és megnyalja a szája szélét)