Vadnyugati történet

Vadnyugati mesét mondok én most nektek,
Csodájára járni gyertek, csak gyertek.
Szörnyű Vad Johny-ról szól e mese mostan,
Azt mondom el, hogy patkolt el, türelem, nyomban.
Torkomon lecsúszott már pár üveg Whyky,
Egy pókerarcot a temetőbe két ember viszki .
Johny egyszer Azott városába érkezett,
Hol egy lány –ki volt csak 12 – tőle élvezett.
A pisztolyát is elsütött az utcán jópárszor.
A bankot sem kímélte hétszer, vagy hányszor.
Estéjét, mint rendes vadnyugati emberhez méltó,
A kocsmában töltötte, és kurváját tömködte, de jó!
Hasztalan mutatta fegyverét a deli férfi,
Egyszer jött a városba, s ott egy ajtón nem fért ki.
Dühösek lettek rá ezért az ott lakó emberek.
„Közfalat bontsunk miattad, te szemtelen?”
Szörnyű Vad Johny meg csak pislogott,
És pisztolyával fejbelőtt kettőt ottan nyomban.
Megrémült a tömeg, futott szerteszét,
Johny meg röhögött, kiröhögte a belét.
Ottan halt meg, abban a városban.
Szájából lógott a bele, furcsállták számosan.
Így esett hát Szörnyű Vad Johny esete,
Forgatókönyvbe ha jó, ha nem jó
Ott eszi meg a fene!

Kezelési útmutató

Veszély esetén a két piros kart fordítsa balra, majd a szürke gombokat nyomja be sorban balról jobbra haladva (ne jobbról balra). Miután végzett mind a 100 darab gombbal, a bal oldalt látható piros-fehér keresztcsíkos kart rántsa meg úgy, hogy mindeközben csak fél lábon áll (mert csak így éri el). Ha sikerrel járt, a feje feletti vészkijárat kissé megmozdul. Ezután a jobboldalt látható bíbor-világoskék hosszában csíkozott kart nyomja fel. Hatására kinyílik a kijáratnak háttal állva látható: „Vigyázat 360V feszültség!” feliratú szekrény ajtaja. Odabent talál sok-sok vezetéket. Puszta kézzel rángassa ki az összeset, és ha még életben van olvasson tovább! (Ha véletlenül mégis agyonüti a feszültség, kérjük jelezze a legközelebbi Állami Temetkezési Vállalatnál!) A vészkijárat feliratú ajtónak most már sokkal jobban ki kellett nyílnia. Ezek után a falba épített mini-szintetizátoron (Roland 5428C*) játssza le a Boci-Boci Tarka című nagysikerű dal ritmusát, és böfögjön bele a baloldalt található hangazonosító mikrofonba (Technics 8029C*), hogy a központi számítógép (IBM 100MHz PC) azonosíthassa Önt, hogy megállapíthassuk Ön valóban cégünk dolgozó munkatársa e. Ha a mintavétel sikerült, egy „Hipp-Hipp Hurrá!” szöveg fogja tájékoztatni a falba épített 27” Sony MultiSync/LRW monitoron*, és a vészkijárat ajtaja teljesen kinyílik. Kérjük, hagyja el a veszélyzónát!**

*Fizetett reklám
**Ha túl bonyolultnak tűnik az ajtó kinyitása, az ablaküvegből készült ajtó be is rúgható! Ebben az esetben az okozott kárt és annak helyrehozatalához szükséges összeget rózsaszín csekken a cég bankszámlaszámára kérjük átutalni!

Harc a legbelső érzések ellen, avagy a diák a tanár ellen

A tanár újra felszólította a diákot.
- Nem készültem! – kezdte az ártatlan gyermek.
- Ez egy egyes, fiam. Ülj le!
- De, kérem, én… - folytatta, de a tanár beléfojtotta a szót.
- Csönd legyen, mert adok még egy egyest, és kiküldöm igazolatlan órával.

A tanuló arca felismerhetetlenül eltorzult, vörös lett, és összeszorított foggal visszaült a helyére. Észrevétlenül benyúlt a táskájába, és egy vadonatúj gyönyörű piros színű rottringceruzát húzott elő.
Szemében gyilkoló láng lobbant, és tekintete a tanárra szegeződött. Ezt a tanár is észrevette, és félve nézett a diákra. A gyermek szíve hevesen kezdett verni, és olyan erővel szorította a rottringceruzát, hogy verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. Nagyon-nagyon szerette volna megtenni, de a tanár rémült tekintete eszébe juttatott valamit, ami talán megállíthatja végzetes tettét.
- Mi van, ha összevérzi az a szemét a szép új rottringomat? – kérdezte magától.
Azonban azt is be kell vallani, megsajnálta egy kicsit. Mert mi van, ha nem hal meg? Életben marad szegény, és egész életét tolókocsiban kell leélnie. Kár egy tolókocsit így elpazarolni, miközben a szegény négerek éheznek Afrikában.
Így aztán lerakta a rottringceruzát, a tanár pedig megkönnyebbült.
Ez azonban csak rossz álom maradt.
A diák föleszmélt gondolatai elmerüléséből, és kihúzta a tollat a tanár fejéből: - Még szerencse, hogy nálam volt a régi jó tollam.

Riport egy különleges emberrel

Riporter: Elmesélné, hogyan történ az eset?
B. úr: Kinéztem este az ablakon, és láttam, hogy baj van.
Riporter: Csernobilre gondol?
B. úr: Igen, odáig elláttam. Láttam az atomerőműből szivárgó radioaktív sugarakat. Még a rövidhullámú sávban is befogtam a zsebrádiómon. Aztán egy hét múlva éppen a Balatonról futottam haza, és nagyon elfáradtam, mert két óráig tartott az út. Amikor beléptem a kapun, azt hittem képzelődöm. Azonban valóban ott csipegette a búzaszemeket a földről az udvar közepén a háromlábú csirke.
Riporter: Hát, ez tényleg érdekes történet. És mikor történt mindez?
B úr: Körülbelül a nyolcvanas évek közepén. Azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert akkoriban nyomtattak nekem külön tankönyvet az általános iskolában.
Riporter: A jövőre nézve milyen tervei vannak?
B úr: Most estére például az a legnagyobb problémám, hogy melyik barátnőmnél aludjak a sok közül.
Riporter: Én Ibolyát javasolnám.

Szeretem a gyerekeket

Gondolataimból riadok fel, amikor a busz nagyot fékezve megállt a megállóban. Kíváncsian nézek körül – mert, hát az emberek is így szokták. Egy öregasszony tántorog fel remegő lábbal a két lépcsőfokon, és fáradtan ugrik le az egyik üres helyre. A következő artista, aki figyelemfelkeltő mutatvánnyal (két apró ugrással) jut fel a buszra, egy fiatalember, aki aktatáskáját előre dobva lefoglalja az utolsó üres széket is. A felszállók sorát egy jó húsban lévő fiatalasszony zárja, aki kisgyermekét mellén szorongatva, a leülés vágyát a szemében hordozva lépett fel a járműre.
A jármű elindult, és én nem tudtam visszamerülni mélyen szántó gondolataim közé, mert jóneveltségem (?) szörnyen hasogatta a fejemet kis kézi baltájával, hogy ugyan engedjem már át a helyemet annak a szegény asszonynak , aki azzal az édes, aranyos kisgyermekével még mindig üres ülések után vadászott.
Na, oké. Felállok. Az asszony vékonyka kis hangján megköszöni kedvességemet, és helyet foglal azon a helyen, ahol néhány perccel ezelőtt még ültem kényelemben, és bámultam kifelé az ablakon.
A gyereknek, aki az ölébe ültetett, valami nem igazán tetszett, mert keserves sírásba kezdett. Az asszonyt azonban ez egyáltalán nem zavarta. Nyugodtan elővette a kecses kis szemüvegét – amely nem igazán segített arcának szépítésében – és egy könnyed mozdulattal olvasni kezdett. A gyerek pedig bőgött.

Én szeretem a gyerekeket. Ez is itt olyan édesen sír. A könnyek lassan csurognak végig az édes kis arcán. Aranyos, fogatlan kis szája ferdén görbül lefelé… és bőg.
Olyan aranyos így, csak kicsit idegesít. Szeretem a gyerekeket, csak ne bőgne már ez itt. Elhallgathatna egy kicsit. Csak egy kicsit. Nem kell, hogy örökké csendben maradjon, csak most. Egy kicsit. Sírjon nyugodtan, de ne most. Sírjon, mert joga van hozzá, csak most hallgasson egy kicsit. Csak egy kicsit.
És az asszony? Az csak olvas. Le nem veszi szemét az olcsó kéjszerelmes regényecskéről, és vadul nyeli a csöpögő cukros betűket. A gyerek pedig ott bőg az ölében, és a nő csak olvas.
Tényleg aranyos ez a kisgyerek, de most már kussolhatna. Nem értem én ezt a nőt. Most már igazán rászólhatna arra kisördögre, hiszen már úgy ordít, hogy kiköpi tüdejének utolsó darabjait is.
Na, most már fogd be a pofád, te rühes gyermek! Ha nem kussolsz el most rögtön, kihúzom a nyelvedet és nyakad köré tekerem. Hát nem érted? Most már igazán lejárhatna a lemez. Az a hülye anyád is leragaszthatná már azt az óriási fogatlan pofádat.
Én tényleg szeretem a gyerekeket, de már több a soknál. Nincs valakinél egészen véletlenül egy pisztoly? Rendben, ha nincs, hát nincs. Legalább egy nyomorult kést adjatok! Kiskanál? Még műanyagból készült sincs? Ez már őrület.
Kussolj már te dög!
Megfojtom!
Ne! Ne! Eresszenek! Hagyjanak békén! Tudom én, hogy kell felvenni egy inget. Eresszenek! Hova visznek maguk? Segítség! …