A fiú felkészült a küzdelemre. Első lépésként alvást színlelt, mire a vénasszony visszakézből eredő megbotlásba kezdett, amiből ugyan sikerült éppen kikerülni, de csak a csodával hatásos…! Hősünk még ekkor sem adta fel, megpróbált tudomást sem venni a spinéről, mondani: mit érdekel engem, ugye!!!
Erre azonban a banya: előbb csak a táskáját ütötte hozzá a gyerek lábához, később már irányzott csapásokat mért esernyőjével a fiú fejére.
A fiú – jól nevelt lévén nem szólt vissza az idősebbnek – enyhén kitartva lábát elgáncsolta a vén szatyort, aki rambót megszégyenítő üvöltéssel esett hasra.
2:1 – nevetett magába a fiú, és büszkén nézett körül a zsűri körül, akik a szatyor ugrását magasabb pontszámmal jutalmazták, mint a kivitelező leleményességét, mert ugye hát mennyi szellemi ráfordítást igényel egy ilyen mesteri tett kigondolása.
A nyanya végre föltápászkodott, ugyan orrából és szeméből ömlött a vér, azért felvette a kesztyűt: esernyőcsapást mért az ellenfélre, aki tornacipőjének visszadobásával válaszolt…
…Már javában a keleti harcművészeteknél tartottak, amikor a vén szatyor megszólalt:
- Kisunokám, nem adnád mégis át a helyet?!
- Hát, miért nem ezzel kezdte nagymama – de azért magában hozzátette: mindig ez a vége, amikor összeveszünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése