Hrug szomorú története

Hrug már régóta a hegyekben élt. Kellemes kis barlangjába töltötte mindennapjait, és ha megéhezett, kiment az erdőbe, csapdába csalt néhány mamutot, amin hónapokon keresztül eléldegélt. Persze, unalmas volt így egyedül , ezért életét a művészetnek szentelte. Festményeket rajzolta barlang falára.
Néhanapján, amikor a nap másképpen kelt fel, mint szokott, furcsa, csupasz bőrű lények jöttek az erdőben - éppen ott, ahol ő feküdni, sütkérezni szokott -, hátukon nagy, csomagszerű valamikkel. Könnyű prédák voltak. Mindig nagyon egyszerű volt őket lebunkózni.
Egyszer aztán, egy ilyen lebunkózott lény – miközben éppen a kezét rágcsálta (mindig ott szokta kezdeni, mert az a legfinomabb) – elkezdett furcsán beszélni. Ilyesmiket mondott: „Ember vagyok! Ember vagyok! Áhh! TV! Rádió! Internet!Ááá! Uh! Autó! Repülőgép!” Majd meghalt. Finom falat volt.
Később mások is beszéltek ilyen furcsaságokat, és ő rájött, hogy ezek a lények tényleg emberek. Kicsit furcsállta a dolgot, mert eddig úgy tudta ő tartozik az emberi fajhoz, de úgy gondolta, hogy ezek valamilyen mellékágai lehetnek az evolúciónak. Ráadásul csúnyák voltak. Sehol nem volt rajtuk szőrzet. Na jó, némely helyeken voltak pamacsok, de az ú szép hosszú barna bundájához képest ez visszataszító volt.
És mik voltak azok a furcsa varázsszavak, amelyeket ezek az emberek (?) motyogtak? Úgy döntött kideríti eredetüket. Ezért hát felkerekedett, fogta a baltáját, és útra kelt.

Ment, mendegélt, és egyre több csupasz emberrel találkozott –akiket már nem is győzött lebunkózni, mert túl sokan voltak. Úgyhogy békén hagyta őket. Látott mindenféle érdekes dolgot: égig érő barlangokat, furcsa absztrakt képeket, használta az internetet, kezdte megérteni ezeket a furcsa lényeket, ruhát kezdett el viselni, szipózott minden szombaton, és eljárt a diszkóba.
A festészetet persze nem felejtette el. Továbbra is festegetett, de most már vászonra. Először ugyan a falra firkált, és elismert graffiti művész lett, de pályafutásának a rendőrség vetett végett. Művészetszeretete nemcsak a festészetig terjedt. Imádta a színházat, és imádta a színésznőket, akik viszontszerették őt. Most már sohasem volt egyedül.
Hamar rá kellett jönnie, hogy ebben a világban csak úgy lehet megélni, ha azokat a furcsa zöld papírokat felkutatja, pénzt keres. Itt már nem lehet megtenni azt, hogy lemegy az utcára, lebunkóz valakit, felviszi a lakásába, és jóízűen elfogyasztja. Óh, nem! Ez itt már nem megy, és erre ő is rájött. Abban azonban szerencséje volt, hogy a bunkózásért pénzt lehet kapni. Márpedig ő igen jó lebunkózó volt. Sok pénzt is szerzett vele, csakhogy, mikor már kezdett megérteni mindent ebből a furcsa világból, megvilágosult, hogy ez egy mocskos szakma. Ezért a megtakarított 1 millió dollárjával tőzsdézni kezdett. Ekkor már igazán jól élt, és nem akart visszamenni az erdőbe. Szőrzetét ugyan elvesztette, csak néhány pamacs maradt meg bizonyos helyeken…