Hrug szomorú története

Hrug már régóta a hegyekben élt. Kellemes kis barlangjába töltötte mindennapjait, és ha megéhezett, kiment az erdőbe, csapdába csalt néhány mamutot, amin hónapokon keresztül eléldegélt. Persze, unalmas volt így egyedül , ezért életét a művészetnek szentelte. Festményeket rajzolta barlang falára.
Néhanapján, amikor a nap másképpen kelt fel, mint szokott, furcsa, csupasz bőrű lények jöttek az erdőben - éppen ott, ahol ő feküdni, sütkérezni szokott -, hátukon nagy, csomagszerű valamikkel. Könnyű prédák voltak. Mindig nagyon egyszerű volt őket lebunkózni.
Egyszer aztán, egy ilyen lebunkózott lény – miközben éppen a kezét rágcsálta (mindig ott szokta kezdeni, mert az a legfinomabb) – elkezdett furcsán beszélni. Ilyesmiket mondott: „Ember vagyok! Ember vagyok! Áhh! TV! Rádió! Internet!Ááá! Uh! Autó! Repülőgép!” Majd meghalt. Finom falat volt.
Később mások is beszéltek ilyen furcsaságokat, és ő rájött, hogy ezek a lények tényleg emberek. Kicsit furcsállta a dolgot, mert eddig úgy tudta ő tartozik az emberi fajhoz, de úgy gondolta, hogy ezek valamilyen mellékágai lehetnek az evolúciónak. Ráadásul csúnyák voltak. Sehol nem volt rajtuk szőrzet. Na jó, némely helyeken voltak pamacsok, de az ú szép hosszú barna bundájához képest ez visszataszító volt.
És mik voltak azok a furcsa varázsszavak, amelyeket ezek az emberek (?) motyogtak? Úgy döntött kideríti eredetüket. Ezért hát felkerekedett, fogta a baltáját, és útra kelt.

Ment, mendegélt, és egyre több csupasz emberrel találkozott –akiket már nem is győzött lebunkózni, mert túl sokan voltak. Úgyhogy békén hagyta őket. Látott mindenféle érdekes dolgot: égig érő barlangokat, furcsa absztrakt képeket, használta az internetet, kezdte megérteni ezeket a furcsa lényeket, ruhát kezdett el viselni, szipózott minden szombaton, és eljárt a diszkóba.
A festészetet persze nem felejtette el. Továbbra is festegetett, de most már vászonra. Először ugyan a falra firkált, és elismert graffiti művész lett, de pályafutásának a rendőrség vetett végett. Művészetszeretete nemcsak a festészetig terjedt. Imádta a színházat, és imádta a színésznőket, akik viszontszerették őt. Most már sohasem volt egyedül.
Hamar rá kellett jönnie, hogy ebben a világban csak úgy lehet megélni, ha azokat a furcsa zöld papírokat felkutatja, pénzt keres. Itt már nem lehet megtenni azt, hogy lemegy az utcára, lebunkóz valakit, felviszi a lakásába, és jóízűen elfogyasztja. Óh, nem! Ez itt már nem megy, és erre ő is rájött. Abban azonban szerencséje volt, hogy a bunkózásért pénzt lehet kapni. Márpedig ő igen jó lebunkózó volt. Sok pénzt is szerzett vele, csakhogy, mikor már kezdett megérteni mindent ebből a furcsa világból, megvilágosult, hogy ez egy mocskos szakma. Ezért a megtakarított 1 millió dollárjával tőzsdézni kezdett. Ekkor már igazán jól élt, és nem akart visszamenni az erdőbe. Szőrzetét ugyan elvesztette, csak néhány pamacs maradt meg bizonyos helyeken…

Reggeli fordulat

A fiú – mint rendesen – ma is álmos és fáradt volt, pedig még csak 6 óra volt. Éppen aludni készül, amikor egy öreg néni (nyanya) szállt fel, és már az arcán látszott: a helyére pályázik.
A fiú felkészült a küzdelemre. Első lépésként alvást színlelt, mire a vénasszony visszakézből eredő megbotlásba kezdett, amiből ugyan sikerült éppen kikerülni, de csak a csodával hatásos…! Hősünk még ekkor sem adta fel, megpróbált tudomást sem venni a spinéről, mondani: mit érdekel engem, ugye!!!
Erre azonban a banya: előbb csak a táskáját ütötte hozzá a gyerek lábához, később már irányzott csapásokat mért esernyőjével a fiú fejére.
A fiú – jól nevelt lévén nem szólt vissza az idősebbnek – enyhén kitartva lábát elgáncsolta a vén szatyort, aki rambót megszégyenítő üvöltéssel esett hasra.
2:1 – nevetett magába a fiú, és büszkén nézett körül a zsűri körül, akik a szatyor ugrását magasabb pontszámmal jutalmazták, mint a kivitelező leleményességét, mert ugye hát mennyi szellemi ráfordítást igényel egy ilyen mesteri tett kigondolása.
A nyanya végre föltápászkodott, ugyan orrából és szeméből ömlött a vér, azért felvette a kesztyűt: esernyőcsapást mért az ellenfélre, aki tornacipőjének visszadobásával válaszolt…
…Már javában a keleti harcművészeteknél tartottak, amikor a vén szatyor megszólalt:
- Kisunokám, nem adnád mégis át a helyet?!
- Hát, miért nem ezzel kezdte nagymama – de azért magában hozzátette: mindig ez a vége, amikor összeveszünk.

Statisztikai adatok

Riporter: Ma egy érdekes beszélgetést fogunk folytatni egy úrral, aki azzal foglalkozik, hogy… Mit is csinál Ön valójában?
Ember: Hát, hogy pontos legyek, embereket kérdezgetve, az eredményekből logikai és matematikai úton következtetéseket vonok le. Vagyis statisztikákat készítek.
Riporter: Értem. Ez egy igen érdekes foglalkozás. Mi volt a legutóbbi felmérésük eredménye?
Ember: Hát, az utóbbi időben igen megcsappant a tehenek tejelése, és mi ebből rájöttünk, hogy ennek köszönhető az 5-ös villamos megszüntetése.
Riporter: De hát ebben semmi logika nincsen. Elárulná mit itt az összefüggés?
Ember: Kulissza titkokkal nem szolgálhatok. Még meg kellene gyanúsítanom Önt ipari kémkedéssel.

Riporter: Hát, azt ne tegye! Inkább mesélje el mi a legnagyobb eredménye.
Ember: Én voltam az, aki a tavalyi esőzésről pontos adatokkal szolgálhatok. Megállapítottam, hogy augusztusban sokkal többen estek, mint decemberben. Biztos azért, mert akkor hideg van.
Riporter: Ezt nem értem, hogy érti azt, hogy estek?
Ember: Maga hülye? Hát kiállnak az emberek az erkélyre, aztán leesnek. Tavaly igen nagy volt az esőzés. Többet saját magam láttam, és segítettem is néha. Túl rossz lett volna ez nélkül a havi statisztika.
Riporter: Maga megőrült?! Ön egy gyilkos!
Ember: Ne pattogjon, mert egy hídon állunk és Ön van közelebb a korláthoz.
Riporter: De ez akkor is őrültség! Segítsen már valaki! Egy őrült! … Ááááá! Placcs!
Ember: Nahát, túlléptük a tavalyi statisztikát…

Riport

(Helyszín: Forgalmas utca; Színen vannak: Riporter + 1 ember)

Riporter: Jó napot!
Ember: Jó napot kívánok! Kér egy újságot?
Riporter: Nem. Én egy riporter vagyok.
Ember: Ja, az más.
Riporter: Ön mit csinál itt?
Ember: Hol?
Riporter: Hát itt, ahol áll.
Ember: Hát, állok. Mi mást csinálnék… Na jóm, néha le is ülök, de aztán újra fel kell állnom, mert pirosra vált a lámpa.
Riporter: Tehát Önnel én – mármint az a személy, akit ebben a hülye darabban megszemélyesítek – egy forgalmas utca közepén állok?
Ember: Valahogy úgy. Itt állunk az Árpádhídnál, és ha Ön most arrébb lépett volna, az a jóvágású body buildinges férfi most nem szállt volna ki a 10 milliárdos Mercédeszéből az öklét keményen szorongatva, és közben vadul meghazudtolva az Ön drága édesanyjának a foglalkozását, amiért a kocsija elé állt, és így most Önt elütve megkarcolódott a motorháztetőn a festék és betört a szélvédő üvege.

Riporter: De kérem, nekem semmi bajom nincsen.
Ember: Tudom, csak ez állt az előre megírt szövegkönyvben, amit a kedves kolléganője némi juttatás fejében nekem adományozott.
Riporter: Nem értem miről beszél. Ebben a hülye színdarabban én már semmit nem értek.
Ember: Nem is kell, hogy értsd. (csend) Csináltad már színpadon és egy forgalmas helyen egyszerre?
Riporter: Mire célzol?
Ember: Hát tudod…
Riporter: Ja! Már tudom.
Ember: Csináljuk?
Riporter: Ne! Ne csináljuk.
Ember: Jó. Akkor nem csináljuk.
Riporter: Amúgy mi a véleménye Önnek, mint a utca emberének arról az öregasszonyról akit a Mercédeszes férfi tényleg elgázolt?
Ember: Hát, tudja, én nem igazán szoktam foglalkozni az ilyesmivel. Itt ez naponta megtörténik. És, tudja, hosszú ám az idő, amíg a helyszínelést végző rendőr kollégák - jól ismerem ám őket… Az egyik az a Józsi, a másik pedig a Pista… Na, szóval… Hosszú ám az idő, amíg ők megérkeznek. Az öregasszonyok meg addig csak úgy ott fekszenek az úttesten. Tudja, ezeknél az öregasszonyoknál mindig van pénztárca. Hát, én azt elrakom. Meg az órájukat is. A múltkor a ruhát is lerángattam valamelyikről.
Riporter: Várj! Várj! Ez nincs benne a színdarabban.
Ember: Tudom. Csak személyes élménnyel gazdagítom a művet.
Riporter: Ja… (csend) És Ön mit csinál idekint?
Ember: Hát újságot árulok. Kicsiknek és nagyoknak is valót egyetlen újságban.
Riporter: De hiszen ez porn… Na nem, én ezt az idétlen jelenetet nem játszom tovább. Elmegyek… (csend) De az öltözőm ajtaja nyitva lesz… Várlak!

Az élet értelme (modern népmese)

Történt egyszer – vagy máskor is??? -, hogy hősünk, aki már fél szemére vak volt és vastag karcsiszemüveget viselt, meg fél lába is volt (a másik mellett), úgy döntött, hogy elindul világgá. Gondolatát tett követte: Feltápászkodott az ágyból… csakhogy nagy tragédia történt: olyan hirtelen állt fel, hogy a macska (amely saját tulajdonát képezte) nem tudott elmenekülni a lába alól, és hát… széjjel ment!!!

Na, mindegy – gondolta magában – úgysem szerettem – és kivágta az ablakon. (A 10. emeleten lakott, így a macska kellő végsebességre tett szert ahhoz, hogy a kövezeten még jobban kilapuljon.) Hősünk eközben már frissen és erőtől duzzadva vánszorgott az ajtó felé, és…
…kinyitotta!!!
Ment, ment, mendegélt, már vagy két másodperce mendegélt, amikor eszébe ötlött egy gondolat, nevezetesen, hogy vajon hová is mendegél most? De gondjait egy időre megoldani látszott a lift megjelenése, amely rövid mosolyt idézett elő fapofáján. Elindult hát a földszint irányába, de úgy gondolta, hogy egy világgámenetelt nem lifttel szoktak elkövetni, s mivel nagyon tájékozott volt ezen a téren, azt is tudta, hogy leginkább gyalogolni kellene, ezért hát körbe-körbe járt a liftben amíg len nem ért a földszintre. (Közben azonban azt gondolta: milyen jó, hogy egyedül van a liftben, mert van néhány ember, akik a másság ezirányú megjelenéseit nem igazán tolerálják, hát bizony, ez a mai társadalom!) Mosolyogva ért le a földszintre (körbe-körbe járkálva), hogy ő mégiscsak kiemelkedő és más mint a többiek, és hogy nem sikerült belőle kiölnie ennek a városnak semmi olyat, ami egy embert ugye emberré tesz. A boldogságtól megrészegülve – elfelejtve előző célját (ha volt egyáltalán) visszament a 10. emeletei meleg ágyába, és azt gondolta: De kár azért a macskáért, olyan szépen nyávogott, na mindegy – és kihúzta a fiókos szekrényt, aztán kivett belőle egy gumimacskát, megsimogatta és elaludt.

A TV öl! (TV jelenet)

TV bemondó: A most következő felvételekkel szeretnénk bebizonyítani, hogy a TV öl.

A film forgatókönyve:
A TV készülék sistereg. Szoba falait vér borítja. Az asztalon kéz hever, a fotelben félig lerágott csont, az ágyon pedig véres tornacipő. Kísérteties zene hallatszik mindössze.
Narrátor: A filmen a Kovács család látható. Ők voltak azok, akik segédkeztek kisfilmünk elkészítésében. Nélkülük ez a film nem jöhetett volna létre. Köszönet! A temetésük ingyenes lesz.
Amúgy ezeken a filmkockákon úgy tűnik, mintha ez a helyes kis jószág, a TV készülék, egy békés kis állat lenne. Pedig nem így van. Veszélyes egy házban egy ilyen élőlény. Így járhatnak önök is, mint a szegény Kovács család. Mivel sajnos nem lehettünk itt a tragédia bekövetkeztekor (kéjes röhögés), ezért felkértük rajzolónkat rekonstruálja a történteket.

A rajzfilm forgatókönyve:
Főcím: A Kovács család tragikuma, avagy ne bízz a TV-dben.

Szép délután, majd két kismadár menekül egy sárkány elől. A kamera azonban hirtelen befordul egy lakásba, ahol az apa, az anya és a két gyerek éppen tévét néz. Olcsó, mindennapos zene. A TV hirtelen felmordul, és egy hírtelen ugrással az apa fejére ugrik, hogy az szétloccsan. Anya és a gyerekek felsikítanak. A tévén egy száj jelenik meg, és felröhög. Elkapja az anyát, majd végez a két gyerekkel. Végül felfal mindent. Vége.
A film végén felirat: A film zenéjét Oscar díjra jelölték.

TV bemondó: Tehát, mint láthatták, vigyázzanak a TV-jükkel. Feltétlenül vigyél egy TV szervizbe, és oltassák be veszettség ellen őket, nehogy úgy járjanak, mint a Kovács család. (hirtelen egy kéz nyúlik be, kezében papiros) Óh! Egy pillanat, kedves nézőink, most kaptunk egy friss jelentést a történtekről. (olvassa) Először is: A főnök értesíti az egész stábot, hogy ki vagyunk rúgva, mert jól elbasztuk az egészet. Nem TV készülékek okozzák a gyilkosságokat, hanem a hűtőszekrények.

A bácsi a buszmegállóban

1996-ot írunk, és annak is első hónapjában, a januárban járunk. 29 napja telt el az 1995-ös év, melyet az 1994-es év előzött meg, ami viszont 1993-as év után állt. (Az 1997-es év még nem jött el.)
Reggel volt. Kora reggel. 6 óra 32 percet ütött az óra, de már el is múlt néhány… öhm… jópár másodperccel. De várjunk csak most már nem is 2 perccel járunk fél után, hanem hárommal.
Egy bácsi állt a buszmegállóban.
Aztán már nem állt ott, mert jött a busz, és felszáll rá.