Modern művész vallomása

Na!...
Szóval!...
Hogyan is kezdjem?!...
Először is szeretném leszögezni, hogy a mélyen tisztelt olvasó most azon írásomat olvassa, amelynek írásakor kivételesen józan voltam. Ezt tessék úgy érteni, hogy nem voltam részeg. (Itt most zárójelben – mint látható – megjegyezném, vagy inkább közölném a nemesebb lelkű olvasókkal, hogy nem a boldogságtól vagy a sikereimtől szoktam megrészegülni.) A fejem egy kicsit ugyan még zúg, és vonatok zakatolnak a koponyám mögött a tegnap éjszaka miatt, de biztosra állíthatom, hogy ma még egy kortyot sem ittam… Csak egy pohár Martinit.
Ezzel a bevezetőt már meg is írtam.
Bocsánat, mégsem! Rájöttem, hogy még le sem írtam, amit minden tanár elvár egy diák fogalmazásának bevezetésében; hogy egyáltalán miről is fog szólni az a kézirat, amelyen éppen most szenvedek.
Először is szeretném figyelmeztetni azon olvasót, aki nem igazán ehhez a félig kifinomult nyelvezethez van szokva – vagyis egyszerűen ő az utca gyermeke -, de azért érdekli miről is ír majd itt a szerző, az lapozzon a mű végére, ahol megtalálja ezen írás tömörített változatát, az ő nyelvi igényéhez megfelelően átdolgozva.
Egy különös történetet fogok elmesélni a következő sorokban. Egy elsőre furcsa, de megtörtént történetet. (Így józanul tényleg nagyon furcsa.)
Minden tegnap kezdődött.
Munka után (szerkesztőség, titkárnők, hátsó irodák…) szokásomtól eltérően nem tértem be abba a kocsmába, ahová már évek járok, hanem inkább a vele szemben található vadonatúj lebúj ajtaján nyitottam be. Ha jól emlékszem – így utólag ez egy kicsit nehéz – valami újra vágytam.
Egy asztalnál ültem, és már alig volt az üvegben ital, amikor hirtelen valaki megszólított.
- Jó estét, uram!
Kábán és riadtam figyeltem körbe – az asztalt persze jól megmarkoltam –de senki olyan nem láttam, aki hozzám szólt volna.
- Jó napot, uram! – hallottam újra a köszöntést, és meglepődve vettem észre, hogy az üveg szólt hozzám.
Bármilyen meglepő, de szóba elegyedtem vele.
- Üdvözöllek!
- Végre felfigyelt! Már régóta ordibálok!
- Te tudsz beszélni?
- Persze! Milyen hülye kérdés. Megfelelő alkoholszint csökkenése – mármint bennem – után, meg tudok szólalni.
- Oké! Oké! Ha már így van, mesélj nekem az életedről.
- Rendben van. Miután megszülettem, a szüleim rögtön jól leitattak, és egy hideg pincébe zártak be a társaim közé. Hidegnek ott ugyan hideg volt, de nem telt unalmasan az idő. Annyi üveg volt ott, és mindegyik csak mesélt, mesélt, hogy alig bírtam követni őket. Aztán, amikor eljött az éjszaka, álomba zuhantunk, és arról képzelődtünk, majd egyszer, egy karcsú női ajak fog inni belőlünk. – jól emlékszem, itt felsóhajtott. – Végül azonban nem így lett. Sok büdös részeg kezébe kerültünk, akik utánunk végighányják az utcát.
Azt hiszem, ekkor vesztettem el az önuralmamat.
A részeg szó volt az, amely igen felmérgesített. Úgyhogy földhöz vágtam a poharamat, hogy az szilánkokra tört széjjel, és gyorsan elhagytam a kocsmát, majd hazafelé előjött a róka, és a boa végigkúszott a szegélyen.

Ugyanez az utca gyermekének, vagyis a valóság

Ez a történet egy íróról szól, aki állandóan be van baszva. Megállás nélkül vedeli a szeszt, és másnaposa írta a fenti sorokat is, ahol előző éjszakájára emlékezik.
Elmondja mint választott kocsmát, mint itta le magát a sárga földig, és rúgták ki a lebujból randalírozás miatt, mert összetörte az üvegeket, és mint hányta végig az utcát, míg haza nem ért.
Körülbelül azt hiszem ennyi!