A betűkről szólva

A betűk, mint ilyenek, régebben egyáltalán nem léteztek, mivel csak egy betű volt: az „A”. De ez az „A” sem volt a mai „A”-hoz hasonlítható, hiszen valahogy így hangzott: Áaa…
Igen, pont, mint egy büfögés. Egy büfögés jelentette a vad közeledtét, kettő az elejtését, és az összes többi a falatozást.
Ám egy okos ember (biztos forrásaink szerint neve valószínűleg Aaa volt) rájött, hogy kellene több betű is, és mivel fiatal volt, és mert nem tudta kimondani a „Áaa” betűt, úgy határozott, kitalál egy „ÁaaÁaaÁaa”-t. (Ezt ma ABC-nek hívjuk.) Élete során majdnem eljutott a „Béé”-ig, és sikeresen megtanulta az egyetlen betűt amit ismert, s utolsó szavaiból a bölcsesség hangja szól hozzánk: „Áaa”.
Bölcseletét sokan tisztelték és követték, és így végül megszületett a várva várt „Béé” betű.
Örültek is neki a kőbunkóval, és egy egész évezreden át csak mulatoztak, de csupán addig, amíg fel nem merült egy újabb probléma. A nagy gondolkodók feje tele volt a sok – szám szerint kettő – betűvel, és így képtelenek voltak új betűket kitalálni, hiszen mire egy betűt megformált az elme a kettő közül, valamelyiket már el is dobta.
A megoldást a nyelvújítók hozták , akik gondolva a jövőre, eldobták az „Áaa” betűt, hogy tovább gondolkozhassanak újakon. Mivel azonban igazi lángelmék voltak, ezért mai szóhasználattal élve „leírták” (?!) az „Áaa” betűt a jövő számára. Ezzel a módszerrel utat nyitottak a modern tudomány felé, amelynek tudósai ma már szabványos kis- és nagybetű tárból írják a betűket: