A Himalája meghódítása

Kora délelőtt volt, és a hó vakítótan fénylett a hegygerincen. A három férfi – akik éppen felfelé kapaszkodtak a nehéz terepen - persze erre is készültek, mielőtt nekivágtak volna ennek a minden emberi erő igénybevevő útnak.
- Te, Joe, messze vagyunk még a csúcstól?
- Nem Billy, már nincs sok.
És kapaszkodtak tovább.

Sokat nem beszéltek, mert odafönt már nagyon hideg volt, és még megfáztak volna. Már pedig ez ilyen távol az otthontól végzetes hiba lenne. Csákányaikkal utat törve és megkapaszkodva jutottak lassan előre, amikor hirtelen az egyik szakadék szélén megfeszült a derekuk köré kötött kötél, mely együtt tartotta őket.
- Te, Joe!
- Igen!
- Karl leesett! Csak a kötél tartja.
- Te Karl!
- Igen?
- Kösd ki magad! Csomózd ki a kötelet a derekad körül!
- De akkor leesek!
- Tudom! De meg kell értened. Mi nem tudunk felhúzni, és akkor veled együtt esünk le mi is. Márpedig ha leesünk, akkor meghalunk, ás úgy, akkor nem lehetünk a száz-huszonnyolcadikok, akik megmásszák ezt a hegyet. Országunk dicsősége elszáll, és sárba hull a fejünk. Persze ezt csak átvitt értelemben kell érteni.
- Szegény Karl! Leesett.
- Nem baj. Menjünk!
Ezután már csendben maradtak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Jeget törtek, sziklát másztak, és végül felértek a csúcsra.
Nagyon örültek, ám hirtelen egy selymes, lágy női hang érintette a hegygerincet, és futott végig rajta: Rakjátok el a bábukat gyerekek, és menjetek aludni!