Atomrobbanás a mindennapokban

- Jó napot, öreganyám! Miért tetszik tüntetni?
- Jaj, kedveském, nincs órám!
- Én nem ezt kérdeztem, hanem, hogy miért tüntet öreganyám!?
(A vén banya pajzánul elmosolyodik, és megpróbálja a riportert beráncigálni egy sötét, józsefvárosi kapualjba. A riporter csak kemény lábmunkájának köszönhetően nem esik áldozatul az esetnek.)
- Adjon Isten! Maga miért tűntet itt, jóember?
- 56 forint!
- Tessék?!
- 76 forint lesz!
- Az előbb még 56 volt, de én nem is ezt kérdeztem! Maga mi ellen tüntet?
- Na, húzzál innen a jó büdös ibolyaszagú pöcsödbe, te buzeráns!
(Hát, ez nem sikerült, de hát mit tehet az ember?? Próbálkozik!)
- Ááá, szép napot, sziasztok gyerekek! Maguk egy kedves családnak tűnnek, mondják, mi ellen tüntetnek itt?
- Fáradtan vagyunk, bizony…
- És ez ellen tüntetnek?! Ki a kedvenc politikusuk?
- Ember! Hagyjon minket, most voltunk az állatkertben és a vidámparkban, már pihenni sem szabad?!
- Még maga mondja, maga Miki egér. Én már három éve itt kérdezgetem az embereket, de mindenki félre ért, mindenki leanyáz, még a jelenet írója is kiröhög. Elég ebből! Basszátok meg! Mindenki! Mindet fel kéne kötni, egytöl egyig, mind! És az atombombákat… az atombombákat is mind fel kéne robbantani… Legyen vége… vége mindennek… haljon meg mindenki!

Az olvasó most biztosan azt várja, hogy minimum a kényszerzubbony lesz a történet vége, vagy öngyilkosság, vagy atomfelhő, de nem! A történet folytatódik, s az ember megigazította a haját, övét, nyakkendőjét, aztán feladván előző hivatását egyszerűen csak leült egy metró kocsiban, és várta, hogy egy riporter majdcsak megszólítja…
… és várta…
… és várta…
… és várta…