Atomrobbanás a mindennapokban

- Jó napot, öreganyám! Miért tetszik tüntetni?
- Jaj, kedveském, nincs órám!
- Én nem ezt kérdeztem, hanem, hogy miért tüntet öreganyám!?
(A vén banya pajzánul elmosolyodik, és megpróbálja a riportert beráncigálni egy sötét, józsefvárosi kapualjba. A riporter csak kemény lábmunkájának köszönhetően nem esik áldozatul az esetnek.)
- Adjon Isten! Maga miért tűntet itt, jóember?
- 56 forint!
- Tessék?!
- 76 forint lesz!
- Az előbb még 56 volt, de én nem is ezt kérdeztem! Maga mi ellen tüntet?
- Na, húzzál innen a jó büdös ibolyaszagú pöcsödbe, te buzeráns!
(Hát, ez nem sikerült, de hát mit tehet az ember?? Próbálkozik!)
- Ááá, szép napot, sziasztok gyerekek! Maguk egy kedves családnak tűnnek, mondják, mi ellen tüntetnek itt?
- Fáradtan vagyunk, bizony…
- És ez ellen tüntetnek?! Ki a kedvenc politikusuk?
- Ember! Hagyjon minket, most voltunk az állatkertben és a vidámparkban, már pihenni sem szabad?!
- Még maga mondja, maga Miki egér. Én már három éve itt kérdezgetem az embereket, de mindenki félre ért, mindenki leanyáz, még a jelenet írója is kiröhög. Elég ebből! Basszátok meg! Mindenki! Mindet fel kéne kötni, egytöl egyig, mind! És az atombombákat… az atombombákat is mind fel kéne robbantani… Legyen vége… vége mindennek… haljon meg mindenki!

Az olvasó most biztosan azt várja, hogy minimum a kényszerzubbony lesz a történet vége, vagy öngyilkosság, vagy atomfelhő, de nem! A történet folytatódik, s az ember megigazította a haját, övét, nyakkendőjét, aztán feladván előző hivatását egyszerűen csak leült egy metró kocsiban, és várta, hogy egy riporter majdcsak megszólítja…
… és várta…
… és várta…
… és várta…

Kísért a mozi

A hétfő esti X-akták után a család aludni tért.
Az anya és az apa halkan szuszogott a saját hálószobájukban. A nagyobbik fiú a barátnőjével aludt a saját szobájában, de balszerencséjükre ott aludt a kisebbik testvér is, a nagyobbik öccse, ugyanis félt a saját szobájában elaludni.
Persze, mondanom sem kell, itt sem aludt. Ébren volt, és valami nagyon zavarta. Be volt szarva. Abból az irányból, ahol testvérét (bátyját) gondolta, furcsa gangok hallatszottak. Halk nyögések és zihálások. Ő persze tudta mitől származnak ezek az igen furcsa és különös hangok. Tudta, sőt tisztában volt vele, hogy az a valami ami ezeket a hangokat adja, már nem a testvére. Bátyja ugyanis már nem önmaga volt, a testét éppen most veszi át valami szörnyű. Valahogy úgy, mint a Rejtőzködő című filmben.
Az egyetlen lehetőség, ha végez a gonosszal. Csak ő van itt, és csak ő teheti ezt meg.
Összeszedte minden bátorságát, és elindult ki, a konyha felé.
Azonban az ajtóban rögtön egy igen veszélyes akadályba ütközött, egy ALIEN volt az, ami az útját állta. Förtelmes pofája volt. Rosszabb volt így teljes valóságában, mint a filmben.
Ki tudja honnan, de e szörnyű rémületben fantasztikus bátorság szállt az öcsike szívébe. A szörny azonban felé ugrott. Ő félre ugrott, és bezárta a lényt a gardróbba.
Továbbment az előszobába. Amikor a bejárati ajtóhoz ért – csak úgy megszokásból – kinézett a kukucskálón. Odakint egy hosszúkarmú, égett pofájú ürgét látott, amint éppen a szomszédhoz megy be.
Ez Freddy, az Elm utcából – csodálkozott el, de továbbment.
Sértetlenül érkezett meg a konyhában, ahol gyorsan megtalálta a húsklopfoló bárdot. Ekkor azonban roppant az előszoba padló. Hát?! A gatyája telelett. Oka is volt rá, hiszen a PREDÁTOR állt előtte, és Arnold nem volt sehol. A piros célkereszt háromszöge már a homlokán vöröslött, amikor magához tért. Gyorsan átcsúszott a Ragadozó lábai között, és bevágta a konyhaajtót. Még hallotta fegyverből leadott lövedék robbanását. Tudta, ezt neki szánták.
Villámgyorsan visszatért a bátyja szobájába, és elvégezte azt, amit tervezett.
A Tisztelt Olvasó valószínűleg emlékszik a Keresztapában arra a jelenetre, amikor a férfi felébred, és valami nedveset érez a takarója alatt. Felhajtja a takarót és kedvenc lovának a levágott fejét találja ott.
Valahogy így ébredt a barátnő is.
És Önök, kedves olvasók, Önök is ilyen filmeket néznek.
Ez undorító!

Ha tudod a célt

A férfi ott állt a startnál, és mivel mindig is határozott embernek tartotta magát, legalább 99%-ig biztos volt úti céljában. Azt is tudta, hogy metróval kell mennie. (Az egy gyors és unalmas jármű.)
Lement az aluljáróba, és miután leadta a szokásos százasát a szőke Krisna hívőnek, beszállt a kék kocsiba. Előtte persze jól megnézte a táblát, amely az állomás elnevezését hirdette: Pólus Center. Kicsit furcsállta ezt a nevet – előtte még soha nem hallotta -, de abban biztos volt, hogy a megfelelő járatot választotta az utazás nevű tudomány végrehajtására.
Valahogy idáig jutottak elméjében a gondolatok, amikor a metró megállt a következő állomásnak nevezett aluljáróban. Duna Pláza – hangzott a hangos bemondóban. De hiszen eddig ez sem volt. Nem baj. Ez még biztos nem az a hely, ahol le kell szállnia.
A metró tovább indult, hangosan tolva maga előtt a fáradt levegőt. (Hogy ne lett volna az, a jármű nem hagyta pihenni.) Aztán – ki gondolta volna – újra megállt. A táblán: Skála Metro.
Újabb érdekes megálló. Eddig ez sem szerepelt a sorban. Nem baj! Nem itt kell leszállni.
Tovább ült, a metró ment. Keményen, töretlenül. Aztán a vezető megint úgy gondolta (így jött ki a kockán), hogy a fék (legalábbis ez volt ráírva) kart behúzza, majd beleszólt a mikrofonban: „Ez csak egy próbamegálló. Itt még nem húzták fel az üzletházat.” – majd gázt adott.
Hát, itt már biztos nem száll le. Nem baj. Úgysem itt akart (khm… leszállni).
Végül a BKV úgy gondolta, hogy itt az ideje a végállomásnak, és a jármű megállt az „Európark, végállomás, kérjük hagyják el a járművet” szöveggel. De… Hát nem is itt kell leszállnia, és vége? Most mi van? Most mit kellene tennie? Hiszen ő a Forgács utcánál akart leszállni.