A Lógóember

Lógok! Nem tudom miért. De most lógom egy kicsit... és nézelődöm. Nézem a világot. Nézem... Kár érte, de én csak itt lógom. Hogy hol? Fogalmam sincs. Nem olyan régen még az ebédemet fogyasztottam valahol egy kellemes kis vendéglőben, udvarias kiszolgálás közepette, de most itt lógok ezen a kötélen, és az utolsó szellők, fuvallatok, melyek ma még erre járnak, forgatják, lengetik lógó testemet.
Nem vagyok túl magasan, de ha esetleg leesnék, nem tudom, barátom lenne e a gravitáció, és anyaföldem úgy ölelne magába, mint mikor megszülettem és értelmet nyertem. Akkor is leejtettek. De aztán, ha felépülnék biztos, hogy újra lógnék. Nem tudom miért, és hogyan teszem, de tudom, hogy nekem ez rendeltetett. Lógni valahol, és hagyni, hogy a gravitációs erő megpróbáljon szembeszállni a kötélerővel. Fizika. Sohasem szerettem. Csak lógni. A lógás megnyugtatja az embert. Lógni, lógni és lógni.

Persze a lógás művészete igen összetett és nehéz művelet. Nem lehet akárhogyan lógni. Sokan nem is tudják megcsinálni. Nem egy embert hallottam, akinek a csomó már az első rántás során eltörte a nyakcsigolyáját. Ők még a szerencsésebbek. Vannak, akik órákon, sőt, egykét esetben napokig tudnak fulladozni a kötélen. Ezek egyszerűen amatőrök. Több száz elcseszett barom. Hát, tessék! Tessék megnézni ezt a hülyét itt mellettem. Egy órával ezelőtt még itt rúgkapált össze-vissza, s tessék, most itt lóg, mint egy rossz rongy a kerítés fájára szúrva. Hülye béna! Lógni tudni kell. És én tudok lógni. Sőt, szeretek lógni. Nem is tudom mit csinálnék, ha egy nap nem lóghatnék.
Lehet, hogy ez már beteges? Elvonókúrára kellene járnom vagy pszichiáterhez? Miért? Mert szeretem amit csinálok? Nem! Én lógni fogok! Itt fogok lógni az idők végezetéig, mert én vagyok... Igen, én vagyok... Én vagyok a Lógóember!