A Lógóember

Lógok! Nem tudom miért. De most lógom egy kicsit... és nézelődöm. Nézem a világot. Nézem... Kár érte, de én csak itt lógom. Hogy hol? Fogalmam sincs. Nem olyan régen még az ebédemet fogyasztottam valahol egy kellemes kis vendéglőben, udvarias kiszolgálás közepette, de most itt lógok ezen a kötélen, és az utolsó szellők, fuvallatok, melyek ma még erre járnak, forgatják, lengetik lógó testemet.
Nem vagyok túl magasan, de ha esetleg leesnék, nem tudom, barátom lenne e a gravitáció, és anyaföldem úgy ölelne magába, mint mikor megszülettem és értelmet nyertem. Akkor is leejtettek. De aztán, ha felépülnék biztos, hogy újra lógnék. Nem tudom miért, és hogyan teszem, de tudom, hogy nekem ez rendeltetett. Lógni valahol, és hagyni, hogy a gravitációs erő megpróbáljon szembeszállni a kötélerővel. Fizika. Sohasem szerettem. Csak lógni. A lógás megnyugtatja az embert. Lógni, lógni és lógni.

Persze a lógás művészete igen összetett és nehéz művelet. Nem lehet akárhogyan lógni. Sokan nem is tudják megcsinálni. Nem egy embert hallottam, akinek a csomó már az első rántás során eltörte a nyakcsigolyáját. Ők még a szerencsésebbek. Vannak, akik órákon, sőt, egykét esetben napokig tudnak fulladozni a kötélen. Ezek egyszerűen amatőrök. Több száz elcseszett barom. Hát, tessék! Tessék megnézni ezt a hülyét itt mellettem. Egy órával ezelőtt még itt rúgkapált össze-vissza, s tessék, most itt lóg, mint egy rossz rongy a kerítés fájára szúrva. Hülye béna! Lógni tudni kell. És én tudok lógni. Sőt, szeretek lógni. Nem is tudom mit csinálnék, ha egy nap nem lóghatnék.
Lehet, hogy ez már beteges? Elvonókúrára kellene járnom vagy pszichiáterhez? Miért? Mert szeretem amit csinálok? Nem! Én lógni fogok! Itt fogok lógni az idők végezetéig, mert én vagyok... Igen, én vagyok... Én vagyok a Lógóember!

Strucc!, avagy a mennyország alulról

A dagadt feleség élvezettel nézte a TV-t. A férj közben undok megjegyzéseket tett, és szidalmazta a Kötés magasiskolája című magazinműsor műsorvezetőnőjét.
Szerencsére éppen vége volt, s a feleség elrakta a TV nézéshez elengedhetetlen kötőtűket és horgoló tűket, fonalakat és mintapulóvereket. A férj kedvenc percei voltak, ekkor kezdte ugyanis előpakolni a fűrészeit és szerszámait, merthogy a Fűrész-ötperc műsor következett. A kedvence volt.

A műsorvezető rákezdett: Jó napot fűrésztársak, kezdjük hát el! Fűrészeljen! Fűrészeljen! Fűrészeljen! (És ekkor valamilyen vibráló hatás is érezhető volt a TV felől.) A férfi amit ért fűrészelt; a széket, a kanapét, a függönykarnist, a kakukkos órát, az ablaküveget, egyszóval mindent.
A műsornak vége volt, de a férfi csak mosolygott, és fűrészelt, és mosolygott…
A felesége nem mert neki szólni, merthogy múltkor is alig bírták összevarrni a lábát, meg különben is, a fűrész sem igazi, úgyhogy mit érdekelte őt, és kiment a konyhába mosogatni.
A TV-ben eközben:
…mond csak Samanta mi van mostanában Jokival, mert olyan… - Megszakítjuk adásunkat, hogy egy fontos hírt közöljünk: A Szovjetunió ma reggel atomtámadást indított országunk ellen. A rakéták elhárítására nincs mód, a lakosságot megkérjük kerüljék a pánikot, és aki tud készítsen elsősegély csomagokat… (és hírtelen megszakadt az adás)
A férfi fűrészelés közben semmire és senkire nem figyelt, csak fűrészelt, csak fűrészelt. Az asszony meg mosolygott…
…Amikor véget értek a koszos edények, és a szék karfáját is elreszelte már az életlen fűrész, akkor odaszólt az asszony az urának: Menjünk ki a friss levegőre, de zárd le előbb a TV-t, már vége az adásnak.
Ahogy kinyitották az ajtót, hirtelen nagy fény lepte el a szobát, és bevilágította még a kikapcsolt TV képernyőjét is. Az égen angyalok szálltak, és a földön rajzfilmszerű alakok feküdtek boldogan, szépen; ahogy kell!!!!
A patakok helyén méz és tej folydogált, és a bárányfelhők az égbolton csodálatos képet nyújtottak. Mindketten úgy érezték: de szívesen felszállnának a felhők közé.
És valóban: szárnyik kezdtek nőni (rajzfilmszárnyak) és csapkodva felszálltak a rajzfilmfelhők közé, s örökké boldogan éltek…

Gyerekvers: Az apa bement a boltba vásárolni

Az apa bement a boltba vásárolni,
én meg kint döglöttem a téren.
A Sport nevű csokoládét nyomta a pofámba
miközben a mászókára másztam éppen.

Tornáztam. Föl-le húztam magamat a korláton
a lányok pedig néztek  - voltak kicsik, nagyok.
Az egyik odajött hozzám, és azt mondta:
Édesem, ötezerért a tiéd vagyok.


Amúgy sem tetszett nekem,
és apa is kijött a boltból,
így átpasszoltam a nőt neki,
s ő később azt mondta: Jó volt!

Buszmegálló

Ott volt az a buszmegálló. Már régen ugyanazon a helyen állt; ott, az Árpád Üzletházzal szemben. Először csak egyszerű betonnal öntötték fel, de aztán előléptették, és szép, díszes kockaköveket kapott. Meg is érdemelte. Keményen állta a sokat, hiszen el kellett viselnie jó pár busz reá nehezedő nyomását. Ráadásul a 96-os sűrűn járt.
Ott volt az a buszmegálló, de csak volt, mert egy hirtelen jött gombafelhő végleg elnyelte.

Állj!!!

Állj! Elég volt! Nem megyünk tovább! Meg kell, hogy álljon a világ. Úgyis a végzete felé halad. Stop! Hova ez a rohanás? Nyugalom! Nyomjunk be a féket. Ebben a rohanó világban mindenki GSM-el rohangál, a szomszéd baltát vág a felesége hátába, Csernobil ötödször is felrobban, a számítógép beférkőzik a bőrünk alá mint egy parazita, az élővilág a kihalás szélén áll… Állj!!! Ebből elég! Valakinek fel kell szólalnia. Ne tovább! Most a másik irányból jönnek . – gondolta Kovács P. István közlekedési rendőr, és most a Rózsa utcán engedte tovább a forgalmat.

Vetélkedő

Belép a műsorvezető valamilyen rendkívül idétlen arccal, és azt mondja:
- Üdvözlöm önöket kedves nézőink és kedves hallgatóink. Új vetélkedőnk indul mától. A „Hallgasd végig a kérdést, találd ki a választ rá, nyomjad meg minél hamarabb a jelzőgombot, mond meg a műsorvezetőnek – azaz nekem – a választ, én megmondom, hogy jót vagy rosszat mondtál és ha rosszat akkor vesztettél, ha jót akkor meg nem, és akkor azután örülhetsz neki, hogy győztél, hiszen ennyi jár neked – mármint az, hogy örülsz – mert mást úgysem kapsz, és a nézők is boldogok, hogy minden este ilyen jó vetélkedőt nézhetnek a tévében” című műsorunkkal minden este találkozhatnak a nézők a tévében.
Mivel ez az első műsor, röviden elmondanám a szabályokat: Én felteszek egy kérdést, és aki először nyomja meg a gombot az válaszolhat rá.
Mai három csapatunk: István, László és az Állatvédő Liga. Rövid bemutatkozás után kezdjük is a játékot. István!
- Istvánnak hívnak – mondja István.
- Köszönjük! László!
- László vagyok – mondja László.
- Köszönöm. Az Állatvédő Ligát pedig azt hiszem be sem kell mutatnom. Akkor talán kezdjük el. Kezeket a gombokra! … Tehát: Hány gyereke van Istvánnak?
(Lászlónak jelez a gép)
- Igen, László?
- Talán három?
- Nem, nem jó a válasz.
(Állatvédő Liga jelez)
- Önök tudják a választ?
- Mi sajnos nem tudjuk.
- Hát akkor már csak István játszik.
(Istvánnál jelez a gép)
- Mondja István!
- Kettő! Ja, nem egy.
- Na, jól van, ez közel van, elfogadom. A helyes válasz a „Nincsen gyereke” lett volna. Most egy könnyebb kérdés következik. Hogy hívják Istvánt?
(István jelez)
- Péternek.
- Nem, ez sajnos nem jó válasz. Felteszem még egyszer a kérdést. Hogy hívják Istvánt?
(Állatvédők jelez)
- Istvánt?
- Úgy van, eltalálták. Istvánnak hívják Istvánt.
(Lászlónál jelez a gép)
- Nem, nem! Most ne nyomjon, mert nem kérdeztem semmit. A következő kérdés következik. Nős-e István, vagy nem?
(István jelez)
- Tessék, István!
- Igen.
- Ez sajnos rossz válasz.
(Állatvédőknél jelez a gép)
- Igen, mondják csak!
- Igen.
- Sajnos ezt sem tudom elfogadni. László, maga sem tudja választ?
- Nem.
- Így igaz – örvendezik a műsorvezető – Így van, István nem nős. Nagyon szoros a küzdelem. Döntetlen az állás. Rövid reklám után következik a döntő forduló.
(Idegesítő zene közben elkezd beúszni a „REKLÁM” felirat a képernyőre jobbról balra, aztán mielőtt még az utolsó „M” betű is megjelenne eltűnik az egész, és visszatérünk a stúdióba.)
- Itt vagyunk a döntőben a rövid reklám után. Az nyer, aki meg tudja mondani, hány éves István.
(Állatvédők jeleznek)
- Mondják csak!
- Ööö… ööö… nyolcvan…
- Nem jó! – szakítja félve a műsorvezető. – Már csak István maradt. Gyerünk István, gyerünk!
- Egy és száz között.
- Úgy van! Nagyszerű! Pontosan nyolcvannégy éves. Gratulálok, apa!
(Mindenki nagyon örül)
- Jövő héten Vilmos, Bertalan és a Növényvédő Liga játszik, és Vilmossal kapcsolatos kérdések lesznek – mondja, majd az orra alatt motyogva folytatja – Majd meglátod Vili fiam, hogy megszívatjuk a Növényvédő Ligát, meg Bertalan bácsikádat.
Viszlát jövő héten, és ne felejtsék: Minden este a tévében: „Hallgasd végig a kérdést, találd ki a választ rá, nyomjad meg minél hamarabb a jelzőgombot, mond meg a műsorvezetőnek – azaz nekem – a választ, én megmondom, hogy jót vagy rosszat mondtál és ha rosszat akkor vesztettél, ha jót akkor meg nem, és akkor azután örülhetsz neki, hogy győztél, hiszen ennyi jár neked – mármint az, hogy örülsz – mert mást úgysem kapsz, és a nézők is boldogok, hogy minden este ilyen jó vetélkedőt nézhetnek a tévében”.
(A nézőközönség együtt üvölti a vetélkedő címét, és „egyik idiótább mint a másik” fejjel bámul és integet a kamerába, de a leghülyébb a műsorvezető az összes közül.)

A Himalája meghódítása

Kora délelőtt volt, és a hó vakítótan fénylett a hegygerincen. A három férfi – akik éppen felfelé kapaszkodtak a nehéz terepen - persze erre is készültek, mielőtt nekivágtak volna ennek a minden emberi erő igénybevevő útnak.
- Te, Joe, messze vagyunk még a csúcstól?
- Nem Billy, már nincs sok.
És kapaszkodtak tovább.

Sokat nem beszéltek, mert odafönt már nagyon hideg volt, és még megfáztak volna. Már pedig ez ilyen távol az otthontól végzetes hiba lenne. Csákányaikkal utat törve és megkapaszkodva jutottak lassan előre, amikor hirtelen az egyik szakadék szélén megfeszült a derekuk köré kötött kötél, mely együtt tartotta őket.
- Te, Joe!
- Igen!
- Karl leesett! Csak a kötél tartja.
- Te Karl!
- Igen?
- Kösd ki magad! Csomózd ki a kötelet a derekad körül!
- De akkor leesek!
- Tudom! De meg kell értened. Mi nem tudunk felhúzni, és akkor veled együtt esünk le mi is. Márpedig ha leesünk, akkor meghalunk, ás úgy, akkor nem lehetünk a száz-huszonnyolcadikok, akik megmásszák ezt a hegyet. Országunk dicsősége elszáll, és sárba hull a fejünk. Persze ezt csak átvitt értelemben kell érteni.
- Szegény Karl! Leesett.
- Nem baj. Menjünk!
Ezután már csendben maradtak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Jeget törtek, sziklát másztak, és végül felértek a csúcsra.
Nagyon örültek, ám hirtelen egy selymes, lágy női hang érintette a hegygerincet, és futott végig rajta: Rakjátok el a bábukat gyerekek, és menjetek aludni!