Vetélkedő

Belép a műsorvezető valamilyen rendkívül idétlen arccal, és azt mondja:
- Üdvözlöm önöket kedves nézőink és kedves hallgatóink. Új vetélkedőnk indul mától. A „Hallgasd végig a kérdést, találd ki a választ rá, nyomjad meg minél hamarabb a jelzőgombot, mond meg a műsorvezetőnek – azaz nekem – a választ, én megmondom, hogy jót vagy rosszat mondtál és ha rosszat akkor vesztettél, ha jót akkor meg nem, és akkor azután örülhetsz neki, hogy győztél, hiszen ennyi jár neked – mármint az, hogy örülsz – mert mást úgysem kapsz, és a nézők is boldogok, hogy minden este ilyen jó vetélkedőt nézhetnek a tévében” című műsorunkkal minden este találkozhatnak a nézők a tévében.
Mivel ez az első műsor, röviden elmondanám a szabályokat: Én felteszek egy kérdést, és aki először nyomja meg a gombot az válaszolhat rá.
Mai három csapatunk: István, László és az Állatvédő Liga. Rövid bemutatkozás után kezdjük is a játékot. István!
- Istvánnak hívnak – mondja István.
- Köszönjük! László!
- László vagyok – mondja László.
- Köszönöm. Az Állatvédő Ligát pedig azt hiszem be sem kell mutatnom. Akkor talán kezdjük el. Kezeket a gombokra! … Tehát: Hány gyereke van Istvánnak?
(Lászlónak jelez a gép)
- Igen, László?
- Talán három?
- Nem, nem jó a válasz.
(Állatvédő Liga jelez)
- Önök tudják a választ?
- Mi sajnos nem tudjuk.
- Hát akkor már csak István játszik.
(Istvánnál jelez a gép)
- Mondja István!
- Kettő! Ja, nem egy.
- Na, jól van, ez közel van, elfogadom. A helyes válasz a „Nincsen gyereke” lett volna. Most egy könnyebb kérdés következik. Hogy hívják Istvánt?
(István jelez)
- Péternek.
- Nem, ez sajnos nem jó válasz. Felteszem még egyszer a kérdést. Hogy hívják Istvánt?
(Állatvédők jelez)
- Istvánt?
- Úgy van, eltalálták. Istvánnak hívják Istvánt.
(Lászlónál jelez a gép)
- Nem, nem! Most ne nyomjon, mert nem kérdeztem semmit. A következő kérdés következik. Nős-e István, vagy nem?
(István jelez)
- Tessék, István!
- Igen.
- Ez sajnos rossz válasz.
(Állatvédőknél jelez a gép)
- Igen, mondják csak!
- Igen.
- Sajnos ezt sem tudom elfogadni. László, maga sem tudja választ?
- Nem.
- Így igaz – örvendezik a műsorvezető – Így van, István nem nős. Nagyon szoros a küzdelem. Döntetlen az állás. Rövid reklám után következik a döntő forduló.
(Idegesítő zene közben elkezd beúszni a „REKLÁM” felirat a képernyőre jobbról balra, aztán mielőtt még az utolsó „M” betű is megjelenne eltűnik az egész, és visszatérünk a stúdióba.)
- Itt vagyunk a döntőben a rövid reklám után. Az nyer, aki meg tudja mondani, hány éves István.
(Állatvédők jeleznek)
- Mondják csak!
- Ööö… ööö… nyolcvan…
- Nem jó! – szakítja félve a műsorvezető. – Már csak István maradt. Gyerünk István, gyerünk!
- Egy és száz között.
- Úgy van! Nagyszerű! Pontosan nyolcvannégy éves. Gratulálok, apa!
(Mindenki nagyon örül)
- Jövő héten Vilmos, Bertalan és a Növényvédő Liga játszik, és Vilmossal kapcsolatos kérdések lesznek – mondja, majd az orra alatt motyogva folytatja – Majd meglátod Vili fiam, hogy megszívatjuk a Növényvédő Ligát, meg Bertalan bácsikádat.
Viszlát jövő héten, és ne felejtsék: Minden este a tévében: „Hallgasd végig a kérdést, találd ki a választ rá, nyomjad meg minél hamarabb a jelzőgombot, mond meg a műsorvezetőnek – azaz nekem – a választ, én megmondom, hogy jót vagy rosszat mondtál és ha rosszat akkor vesztettél, ha jót akkor meg nem, és akkor azután örülhetsz neki, hogy győztél, hiszen ennyi jár neked – mármint az, hogy örülsz – mert mást úgysem kapsz, és a nézők is boldogok, hogy minden este ilyen jó vetélkedőt nézhetnek a tévében”.
(A nézőközönség együtt üvölti a vetélkedő címét, és „egyik idiótább mint a másik” fejjel bámul és integet a kamerába, de a leghülyébb a műsorvezető az összes közül.)

A Himalája meghódítása

Kora délelőtt volt, és a hó vakítótan fénylett a hegygerincen. A három férfi – akik éppen felfelé kapaszkodtak a nehéz terepen - persze erre is készültek, mielőtt nekivágtak volna ennek a minden emberi erő igénybevevő útnak.
- Te, Joe, messze vagyunk még a csúcstól?
- Nem Billy, már nincs sok.
És kapaszkodtak tovább.

Sokat nem beszéltek, mert odafönt már nagyon hideg volt, és még megfáztak volna. Már pedig ez ilyen távol az otthontól végzetes hiba lenne. Csákányaikkal utat törve és megkapaszkodva jutottak lassan előre, amikor hirtelen az egyik szakadék szélén megfeszült a derekuk köré kötött kötél, mely együtt tartotta őket.
- Te, Joe!
- Igen!
- Karl leesett! Csak a kötél tartja.
- Te Karl!
- Igen?
- Kösd ki magad! Csomózd ki a kötelet a derekad körül!
- De akkor leesek!
- Tudom! De meg kell értened. Mi nem tudunk felhúzni, és akkor veled együtt esünk le mi is. Márpedig ha leesünk, akkor meghalunk, ás úgy, akkor nem lehetünk a száz-huszonnyolcadikok, akik megmásszák ezt a hegyet. Országunk dicsősége elszáll, és sárba hull a fejünk. Persze ezt csak átvitt értelemben kell érteni.
- Szegény Karl! Leesett.
- Nem baj. Menjünk!
Ezután már csendben maradtak. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Jeget törtek, sziklát másztak, és végül felértek a csúcsra.
Nagyon örültek, ám hirtelen egy selymes, lágy női hang érintette a hegygerincet, és futott végig rajta: Rakjátok el a bábukat gyerekek, és menjetek aludni!

Válás

1 pár megy az utcán. Egyszercsak a fiú lehányja a lányt. Erre a lány megmérgesedik, és lecsapja a fiú fejét a táskájában lévő baltával.
Tanulság:
- Egy válás mindig közösen történik,
- avagy egy 3 soros novellának nem lehet semmi értelme.

Háztartási pszichológia

A 9 éves kisfiú éppen lefekvéshez készült. Fogat ugyan nem mosott, de azt nem is szerette, így 1-2 méterről már érezhető volt visszataszító bűze.
Mint mondtam már, lefekvéshez készült, amikor hirtelen nagy fényesség támadt a szobában, és megjelent ott valaki. A fiú – tájékozottságát e téren nem vitatjuk – rögtön tudta: ez egy UFO.

Először azt gondolta: de jó, lesz saját UFÓ-ja, majd háziasítja, ahogy a kishercegben olvasta, és akkor ős is fölvághat vele az osztályban, mint a verekedős Jancsika, akinek egy ugró varangyos békája és még hősünknél is bűzösebb szája volt. Majd azonban azt gondolta: lehet, hogy nem örülne az UFO, ha háziasítanák, hiszen ő vad UFO-nak született, és nem arra, hogy egy lakótelepi lakásban tengesse életét, meg akkor mindig le kén vinni a parkba vizelni. Nem tudta ugye, amit a mai kor embere már tud, hogy az UFO-k szobatiszták, no persze a háziasabb fajták.
Aztán meg arra gondolt, hogy interjút készít vele, mert az apukája is riporter, és ő is jól keres, biztos adna neki az UFO egy kis pénzt…
Ekkor pedig az UFO váratlanul közbevágott, s a 9 éves gyerek csak csüngött a szavain.
- Péter!
- Igen.
- Moss fogat!
- Nem, azt már nem. Egy kutyának sem engedjük meg ugye, hogy az ágyra feküdjön.
- Ha nem mosol fogat, akkor fölrepítelek a plafonra.
- Azt szeretném én látni! – és csakugyan, egy szempillantás alatt a plafonon találta magát.
- Állj! Állj! Inkább fogat mosok. (Okos gyermek, mi?!)
- Jó! – és eltűnt az UFÓ.
(Egyébkén az UFÓ átment a kisszobába, és átöltözött édesanyának, de közben valami olyat mormogott, hogy milyen jó is a gyermekpszichológia, meg hogy a hipnózis lehetőségei korlátlanok. )

Vadnyugati történet

Vadnyugati mesét mondok én most nektek,
Csodájára járni gyertek, csak gyertek.
Szörnyű Vad Johny-ról szól e mese mostan,
Azt mondom el, hogy patkolt el, türelem, nyomban.
Torkomon lecsúszott már pár üveg Whyky,
Egy pókerarcot a temetőbe két ember viszki .
Johny egyszer Azott városába érkezett,
Hol egy lány –ki volt csak 12 – tőle élvezett.
A pisztolyát is elsütött az utcán jópárszor.
A bankot sem kímélte hétszer, vagy hányszor.
Estéjét, mint rendes vadnyugati emberhez méltó,
A kocsmában töltötte, és kurváját tömködte, de jó!
Hasztalan mutatta fegyverét a deli férfi,
Egyszer jött a városba, s ott egy ajtón nem fért ki.
Dühösek lettek rá ezért az ott lakó emberek.
„Közfalat bontsunk miattad, te szemtelen?”
Szörnyű Vad Johny meg csak pislogott,
És pisztolyával fejbelőtt kettőt ottan nyomban.
Megrémült a tömeg, futott szerteszét,
Johny meg röhögött, kiröhögte a belét.
Ottan halt meg, abban a városban.
Szájából lógott a bele, furcsállták számosan.
Így esett hát Szörnyű Vad Johny esete,
Forgatókönyvbe ha jó, ha nem jó
Ott eszi meg a fene!

Kezelési útmutató

Veszély esetén a két piros kart fordítsa balra, majd a szürke gombokat nyomja be sorban balról jobbra haladva (ne jobbról balra). Miután végzett mind a 100 darab gombbal, a bal oldalt látható piros-fehér keresztcsíkos kart rántsa meg úgy, hogy mindeközben csak fél lábon áll (mert csak így éri el). Ha sikerrel járt, a feje feletti vészkijárat kissé megmozdul. Ezután a jobboldalt látható bíbor-világoskék hosszában csíkozott kart nyomja fel. Hatására kinyílik a kijáratnak háttal állva látható: „Vigyázat 360V feszültség!” feliratú szekrény ajtaja. Odabent talál sok-sok vezetéket. Puszta kézzel rángassa ki az összeset, és ha még életben van olvasson tovább! (Ha véletlenül mégis agyonüti a feszültség, kérjük jelezze a legközelebbi Állami Temetkezési Vállalatnál!) A vészkijárat feliratú ajtónak most már sokkal jobban ki kellett nyílnia. Ezek után a falba épített mini-szintetizátoron (Roland 5428C*) játssza le a Boci-Boci Tarka című nagysikerű dal ritmusát, és böfögjön bele a baloldalt található hangazonosító mikrofonba (Technics 8029C*), hogy a központi számítógép (IBM 100MHz PC) azonosíthassa Önt, hogy megállapíthassuk Ön valóban cégünk dolgozó munkatársa e. Ha a mintavétel sikerült, egy „Hipp-Hipp Hurrá!” szöveg fogja tájékoztatni a falba épített 27” Sony MultiSync/LRW monitoron*, és a vészkijárat ajtaja teljesen kinyílik. Kérjük, hagyja el a veszélyzónát!**

*Fizetett reklám
**Ha túl bonyolultnak tűnik az ajtó kinyitása, az ablaküvegből készült ajtó be is rúgható! Ebben az esetben az okozott kárt és annak helyrehozatalához szükséges összeget rózsaszín csekken a cég bankszámlaszámára kérjük átutalni!

Harc a legbelső érzések ellen, avagy a diák a tanár ellen

A tanár újra felszólította a diákot.
- Nem készültem! – kezdte az ártatlan gyermek.
- Ez egy egyes, fiam. Ülj le!
- De, kérem, én… - folytatta, de a tanár beléfojtotta a szót.
- Csönd legyen, mert adok még egy egyest, és kiküldöm igazolatlan órával.

A tanuló arca felismerhetetlenül eltorzult, vörös lett, és összeszorított foggal visszaült a helyére. Észrevétlenül benyúlt a táskájába, és egy vadonatúj gyönyörű piros színű rottringceruzát húzott elő.
Szemében gyilkoló láng lobbant, és tekintete a tanárra szegeződött. Ezt a tanár is észrevette, és félve nézett a diákra. A gyermek szíve hevesen kezdett verni, és olyan erővel szorította a rottringceruzát, hogy verejtékcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. Nagyon-nagyon szerette volna megtenni, de a tanár rémült tekintete eszébe juttatott valamit, ami talán megállíthatja végzetes tettét.
- Mi van, ha összevérzi az a szemét a szép új rottringomat? – kérdezte magától.
Azonban azt is be kell vallani, megsajnálta egy kicsit. Mert mi van, ha nem hal meg? Életben marad szegény, és egész életét tolókocsiban kell leélnie. Kár egy tolókocsit így elpazarolni, miközben a szegény négerek éheznek Afrikában.
Így aztán lerakta a rottringceruzát, a tanár pedig megkönnyebbült.
Ez azonban csak rossz álom maradt.
A diák föleszmélt gondolatai elmerüléséből, és kihúzta a tollat a tanár fejéből: - Még szerencse, hogy nálam volt a régi jó tollam.