Történt egyszer – vagy máskor is??? -, hogy hősünk, aki már fél szemére vak volt és vastag karcsiszemüveget viselt, meg fél lába is volt (a másik mellett), úgy döntött, hogy elindul világgá. Gondolatát tett követte: Feltápászkodott az ágyból… csakhogy nagy tragédia történt: olyan hirtelen állt fel, hogy a macska (amely saját tulajdonát képezte) nem tudott elmenekülni a lába alól, és hát… széjjel ment!!!
…kinyitotta!!!
Ment, ment, mendegélt, már vagy két másodperce mendegélt, amikor eszébe ötlött egy gondolat, nevezetesen, hogy vajon hová is mendegél most? De gondjait egy időre megoldani látszott a lift megjelenése, amely rövid mosolyt idézett elő fapofáján. Elindult hát a földszint irányába, de úgy gondolta, hogy egy világgámenetelt nem lifttel szoktak elkövetni, s mivel nagyon tájékozott volt ezen a téren, azt is tudta, hogy leginkább gyalogolni kellene, ezért hát körbe-körbe járt a liftben amíg len nem ért a földszintre. (Közben azonban azt gondolta: milyen jó, hogy egyedül van a liftben, mert van néhány ember, akik a másság ezirányú megjelenéseit nem igazán tolerálják, hát bizony, ez a mai társadalom!) Mosolyogva ért le a földszintre (körbe-körbe járkálva), hogy ő mégiscsak kiemelkedő és más mint a többiek, és hogy nem sikerült belőle kiölnie ennek a városnak semmi olyat, ami egy embert ugye emberré tesz. A boldogságtól megrészegülve – elfelejtve előző célját (ha volt egyáltalán) visszament a 10. emeletei meleg ágyába, és azt gondolta: De kár azért a macskáért, olyan szépen nyávogott, na mindegy – és kihúzta a fiókos szekrényt, aztán kivett belőle egy gumimacskát, megsimogatta és elaludt.
